A vívás olyan páros viadal, amelynek során az egymással szemben álló ellenfelek vágó- vagy szúrófegyverükkel támadnak és védekeznek a meghatározott szabályok és feltételek betartásával. Három fegyverneme: a kard, a tőr és a párbajtőr.A mai, modern vívás alapjait a feudalizmus korában kialakult úgynevezett lovagi vívásban kell keresni. A XIII. századtól az egész testet elfedő páncél magával vonzotta a kard átütőerejének növelését. Az addig használt pajzs a XIV-XV. században a perdöntő bajvívásoknál már kisebb szerepet játszott, a kétkezes pallosokkal vívott küzdelmeknél pedig már nem is használták. Később – a mellvért kivételével – a páncél is eltűnt, s megjelent az egyenes pengéjű szúró-vágó fegyvertípus, a rapier, ami a mai párbajtőr elődjének tekinthető. A XVI. században jelent meg a könnyebb, hajlékonyabb pengéjű feuret, a tőr őse.
A vívás ugrásszerű fejlődése a reneszánsz és az újkor határára tehető. A modern vívás technikai alapjait az északolaszok rakták le, majd Franciaország került vezető szerepbe. A franciák átdolgozták az addigi stílust, finomították az úgynevezett parádrendszert, és teret engedtek a cseleknek, körzéseknek, a szellemes vívómodornak. A dróthálóból készült fejvéd a XVIII. században jelent meg. Immár könnyebb gyakorlófegyvereket kezdtek használni, és a vívás célja ekkor már egyértelműen a találat elérése volt. Az olasz vívóélet ismét pezsgésnek indult: az itáliai szúróiskola sajátosságait átültették a kardvívásba, s egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítottak a korszerű, mozgékonyságra épülő lábmunkának. A római Sculoa Magistrale nagy tekintélyű mestere, Radaelli elképzelései szerint alakították ki és foglalták rendszerbe a modern, sportszerű kardvívást.
Az 1880-as években már megjelent a női tőrvívás is, mégis majdnem fél évszázadot kellett várni arra, hogy a hölgyek is részt vehessenek a nagy nemzetközi versenyeken. A Nemzetközi Vívó Szövetséget (FIE) 1913-ban alapították Párizsban kilenc nemzet – köztük Magyarország – képviselői, a sportág azonban már 1896-ban, az első újkori olimpiai játékok programjában is helyet kapott. A vb-k mellett Európa-bajnokságokat is rendeztek 1921 és 1935 között, ám a kontinensviadalokat ezt követően hosszú ideig nem tartották meg, s csak 1991-től kerültek vissza a nemzetközi versenynaptárba.
Magyarország az idők során hamisítatlan vívónemzetté fejlődött. A vívósport kialakulása az 1800-as évek első negyedére tehető, arra az időszakra, amikor olasz és francia, illetve külföldi tanulmányútjukról hazatért magyar mesterek oktatták a sportágat. Pesten, Pozsonyban és Kolozsváron is vívóiskolák sora alakult, 1825-ben pedig létrejöttek az első vívóegyesületek. A hazai vívósportban az 1896-os, millenniumi verseny hozta el a forradalmi változást: ez a viadal teremtette meg a mai értelemben vett versenysportot. Az olasz iskola simán diadalmaskodott a magyar „csuklózó” vívás fölött, s a viadal után a vendégek mesterét, Italo Santellit huzamosabb ideig tartó magyarországi tartózkodásra invitálták. A régi magyar kardvívóstílus és az olasz technika ötvözetéből alakult ki az a rendszer, amit ma már klasszikus magyar vívóiskolának neveznek.
A vívás ügyeivel kezdetben a Magyar Atlétikai Szövetség egyik alosztálya foglalkozott. Az önálló Magyar Vívó Szövetség 1914. január 18-án alakult meg. Az első országos bajnokságot férfi kard- és tőrvívásban 1900-ban, női tőrben 1928-ban, férfi párbajtőrben 1930-ban, női párbajtőrben 1988-ban, női kardban pedig 1998-ban rendezték. A magyar vívósport az elmúlt évtizedekben folyamatosan a világ élvonalába tartozott, olimpiai és világbajnokok sora került ki a sportágból. Noha az utóbbi időben valamelyest csökkent az eredményesség, a jelen tehetséges fiataljai táplálhatják a reményt, hogy hamarosan újra szépen csillog a magyar kard, s persze a többi fegyver is.
