Szülő a pályán

Ha tinédzser gyereke van, aki kitalálta, hogy sportolni akar, nos, akkor a kedves anyukának vagy apukának is akad feladata. Persze csak abban az esetben, ha valóban segíteni, támogatni akarja az ifjút célja elérésében. Budavári Ágota pszichológus Az alábbiakban bemutatok két típusos szülői magatartást, ami inkább gátolja, mintsem segíti a fiatalt abban, hogy kibontakoztassa képességeit a sport terén. Ugyanakkor a szülőnek meggyőződése, hogy aktívnak kell lennie gyermeke sporttevékenységével kapcsolatban. 1. Gyakran tapasztalom, hogy egyik-másik szülő mennyire örül, ha gyereke ugyanazt a sportágat választja, amit hajdanán ő. Eszébe jut, hogy az uszoda vagy a sportpálya messze volt, nem tudott lejárni edzeni, emiatt aztán eredményeket sem ért el a versenyeken. Titkon reménykedni kezd abban, talán,hogy a fia vagy a lánya nagyobb szülői segítséggel többre viszi majd, eredményes sportolóvá válik. Ennek tudatában rendszeresen ellenőriz, számon kér, ha csemetéje nem elég lelkesen kel fel reggel, ha az edzésről nem elég részletesen számol be, no és ha nem az általa várt tempóban javulnak sporteredményei. Ha lehetősége van, az edzésekre is ő viszi a gyerekét. Lelkes apukák a focipálya szélén állva nézik a tréningeket, figyelik az trénereket, mire, hogyan oktatják a fiukat. Az apák nagy része maga is futballozott gyerekkorában, sőt talán még versenyzett is valamely klub színeiben, ezért az aktuális megfigyelések alapján – szakértőnek gondolja magát. Előfordul, hogy az edzésen látottakat otthon is gyakorolja a fiával, igyekszik szakmai instrukciókkal ellátni – gyakran még a vacsoránál is magyaráz nekik. Ez a lelkesedés, sajnos, éppen ellenkező eredményre vezet, mint amit a szülő remél. Nagy esély van rá, hogy óhatatlanul mást tart helyes mozdulatnak az apuka, mint, amit az edző. A kétféle igénynek nem tud megfelelni a fiatal, sőt zűrzavart keltenek benne az ellentétes instrukciók. Nem tudja melyik lábára is álljon, mit hogyan csináljon, vajon az edző utasítását kövesse-e vagy az apjáét? Versenyszituációban gyakran választás elé kerül, s ez meghosszabbítja a reakcióidejét – így aztán még azt sem tudja kihozni magából, amit amúgy könnyedén végrehajt a gyakorláson. 2. A menedzselő szülő igyekszik mindent megtenni, hogy a gyereke kedvezményezett legyen, bekerüljön a csapatba, eleget játsszon, feladatot kapjon. Sűrűn telefonál, személyesen beszél az edzővel, igyekszik minden kívánságát teljesíteni, azért, hogy demonstrálja, számára a fia vagy a lánya sportolása mindennél fontosabb, s ezért ő mindent megtesz, kívánjon tőle bármit a tréner. Az edző legtöbbször fogékony is erre a segítő szülői attitűdre. Ez természetes, hiszen a legtöbb sportklub nincs olyan anyagi helyzetben, hogy ne jönne jól egy kis privát szponzoráció. Az edzőnek többnyire jólesik, hogy a szülő ilyen intenzíven figyeli a munkáját, lesi a kívánságait. Hiúságán keresztül még inkább hajlik arra, hogy előnyt biztosítson a „nyomulós” szülőnek., aki abban a hitben tevékenykedik, hogy gyereke érdekében kötelessége mindezt megtenni, hiszen meggyőződése: fia, lánya nagy tehetség, akinek lehetőséget kell adni! Amit az edző nem mindig képes megadni, így aztán ő besegít. Ilyenkor vetik be felajánlásaikat, szívesen fuvaroznak gyerekeket meccsekre, edzőtáborok helyszínére, vagy akár anyagilag is támogatják egy költségesebb edzőtábor megszervezését. Előfordul, hogy az anyukák női praktikát alkalmaznak, és az edzőt, mint férfit veszik célba. Kedvességükért személyes jóindulatot várnak el gyerekük számára. A „szakértő” és a „menedzselő” szülő természetesen elkíséri gyerekét a mérkőzésekre, versenyekre, ellátja őt instrukciókkal. Úgy képzeli, hogy menet közben ő is megtanulta azokat a szakmai elveket, amit az edző tanított a lurkónak – tehát azt felerősítendő, szigorú elvárásokkal bocsátja a versenyre. A gyerekre így aztán dupla teher nehezedik: a tréner kívánalmait kell teljesítenie, de az apa vagy az anya elképzeléseinek is meg kell felelnie. Pláne, ha a szülők jelenlétükkel erre figyelmeztetik, buzdító, lelkesítő szavakat kiabálnak, ami inkább kínossá válik a fiatal számára a többi játékos, versenyző előtt. Ezért mondja a legtöbb ifjúsági korú sportoló a pszichológusnak: nem akarja, hogy a szülők jelen legyenek a versenyeken. Megjegyzendő, az olimpikonok sem örülnek, ha a hozzátartozók kiutaznak a játékok helyszínére – többnyire lebeszélik a feleségüket, szüleiket az utazásról. A legtöbb apa, anya nem érti, hogy miért is zavarna az ő jelenléte, hiszen olyan nagy a lelátó, hogy nem is látja őt a gyereke. Mégis… A sportoló tudatában van, hogy valahol a nézőtéren ott ül a szülő, aki bizonyára nagy várakozással figyeli őt. Emiatt fokozott feszültségben sportol, ami a legtöbb esetben csökkenti a teljesítőképességét.