„Nem baj, ha nem tudsz jól lőni, attól még lehetsz jó edző”
Az utánpótlás-nevelésben elért kiváló eredményeiért és az íjászat népszerűsítéséért végzett munkájáért kapott nívódíjat Tóth Tibor. A Rákosmenti TK edzőjével az utánpótlás-nevelés fontosságáról, az íjászat szeretetéről és a sportbeli társadalmi szerepvállalásról is beszélgettünk.
Kitüntetettek. Középen Tóth Tibor
JSZ • A múlt évben alapította meg nívódíját a Magyar Íjász Szövetség. Az idén az elnökség Tóth Tibornak ítélte az elismerést, amit az évzáró banketten adtak át. A Rákosmenti TK edzője az utánpótlás-nevelés területén elért kiváló eredményeiért, valamint a kőszegi Európa-bajnokságon és a FITA országos teremíjász-bajnokságon végzett kimagasló munkájáért kapta a díjat. A szakember gyermekei révén ismerkedett meg a sportággal, ami mára az egész családjának a kedvenc időtöltésévé vált.
– Egy sportág szeretete sokszor apáról fiúra száll, erre már láttunk példákat. Az viszont kevésbé megszokott, hogy éppen a gyerekek kedveltetik meg azt a szülővel. Hogyan történt ez önöknél?
– Két gyermekem van, mind a ketten íjászkodnak, és gyakorlatilag ők sodortak bele az egészbe engem is. A első íj a fiam révén került a kezembe, aki a visegrádi várjátékokon kapta azt. Az itthon nagy becsben tartott kassai íjat büszkén mutogatta ezután mindenkinek. Később egy közeli egyesülethez kezdtem hordani edzésekre, mert komolynak éreztem az érdeklődését. Így ismerkedtem meg az íjászattal. A fiam edzésén én magam is kipróbáltam, hogyan működik a dolog, aztán a lányom sőt a feleségem is. Nálunk mindenki azonnal beleszeretett beleszeretett a sportágba, ez pedig megállíthatatlan folyamatot indított el, olyannyira, hogy lassan már mindenünk az íjászat.
– Mi az, ami ennyire elvarázsolta?
– Egy cél, egy küldetés, nem is tudom… Új embereket ismertem meg, új barátokat szereztem. Az íjászat más aspektusból is összeköti a családomat, ami nagyszerű, csodálatos életformát alakított ki. Tizenhat éve a gyermekeinket elvittük egy klubba, aztán láttuk, hogy nem fejlődnek igazán. Kerestünk egy másik helyet, ahol szerencsére másként álltak hozzánk. Megtaláltuk Barta Margit nénit, aki nagyon sokat segített, és talán neki is köszönhető, hogy elindultunk ezen az úton.
– Hogyan lett az aktívan nézelődő apukából később edző?
– A gyerekek mellett én is versenyeztem, de a karrierem elég rövidre sikerült. Be kellett látnom, hogy már nem vagyok fiatal, és negyven évesen az ember ne akarjon profi sportolóvá válni. Margit néninek viszont volt egy mondása, amit igyekeztem megfogadni: „Nem baj, ha nem tudsz jól lőni, attól még lehetsz jó edző”. Bíztam benne, hogy igaza van, és megpróbáltam. Elkezdtem foglalkozni a gyerekekkel, és szép lassan jöttek is az eredmények. Másfél éve volt egy sajnálatos balesetem, emiatt gyakorlatilag a kezemet nem is nagyon tudom használni, ezért – bármilyen különös – úgy is fogalmazhatok: ideális a jelenlegi helyzet. A gyerekekkel foglalkozom, és nem versenyzek.
– A sérülés az edzéseken, a gyakorlatok bemutatásában nem jelent akadályt?
– Igyekszem a hiányosságot mással kompenzálni. Sokan úgy gondolják, hogy az íjászatnak, a mozgás a lényege, de én azt gondolom, hogy sokkal inkább mentális sport. Aki fejben jó, az tud csak igazán kiváló eredményeket elérni. A fizikális felkészülés kevésbé lényeges, sokkal inkább a szellemi képességek fejlesztése a fontos. Egy versenyen legalább hetvenkétszer kell egy jól begyakorlott mozdulatsort bemutatni, ez majdnem mindenkinek megy, de az lesz az eredményesebb, aki mentálisan is képzett, és a két összetevőt jól összekapcsolja.
– Napjainkban mennyire nehéz rávenni a gyerekeket arra, hogy íjászedzésre járjanak?
– Szerencsére jönnek maguktól, ám sokkal nagyobb feladat megtartani őket. Ez sok törődést igényel. Mindenkit meg kell hallgatni, muszáj megbeszélni a problémákat, amikből bizony sok van. Sajnos rengeteg hátrányos helyzetű gyermek él ma Magyarországon. Csonka családok, mentális és anyagi problémák, ezekkel a gondokkal nap mint nap találkozunk. Igyekszünk mindenkin segíteni.
– Ez a sport társadalmi szerepvállalása?
– Nem tudom, hogy másoknál, hogy megy, de nálunk legalább annyira fontosak ezek a dolgok, mint maga a sport. Sokat teszünk azért, hogy vigyázzunk a gyerekekre, terelgessük őket, mert félő, hogy elkallódnának a világban. Ahol baj van, azt észre kell vennünk. Meggyőződésem, hogy ez is a mi feladatunk.
– Ezt az elkötelezett munkát díjazta a szövetség, amikor kitüntették. Mit érzett amikor szólították a díjátadáson?
– Nem tudtam, hogy én kapom ezt az elismerést, noha a szövetségben sok emberrel kapcsolatban állok. Az évzáró banketten én fényképeztem a többi díjazottat, amikor megemlítették a nevemet, mit mondjak, igazán meglepődtem. Fantasztikus érzés, hogy elismerik a munkámat és számítanak rám.
– Ezek szerint nem csak a klubjánál, hanem a szövetségben is számítanak a segítségére?
– Aki lelkes és segíteni akar azt hagyják dolgozni. Kellemetlen kimondani, de a fizetség ezért a munkáért a hála. De az igazi, semmivel nem összemérhető elismerést a gyerekektől kapom, akkor amikor a csillogó szemükben látom az örömöt. A mai világban ezt csak így lehet csinálni, határtalan lelkesedéssel. Ez az ajándék nagyon sokat jelent nekem.
– Az edzőt elsősorban a tanítványainak az eredményei minősítik. Mi az amire ezek közül a legbüszkébb?
– Számomra a legnagyobb eredmény az, hogy azok a gyerekek, akik az edzéseinkre járnak, nem a számítógép vagy a tévé előtt, esetleg egy füstös kocsmában ülnek. Együtt vagyunk, jól érezzük magunkat, és közösen hódolunk a szenvedélyünknek. Az, hogy hány érmet szereznek a versenyeken, és hogy jól megy-e a célzás, már másodlagos.
– Még tart a tél. Vágynak már a szabadba?
– Természetesen, szeretnénk már odakint lenni. Ebben az időszakban hetente egy alkalommal teremben készülünk, ami azért más és sokkal többe is kerül, mintha a saját pályánkon edzenénk. Most arra készülünk, hogy kvalifikáljuk magunkat az országos bajnokságra, ahol, reméljük, büszkén állhatnak majd a tábla elé a srácok, és megmutathatják, hogy mit tudnak.
