A sportújságírás új nemzedékének egyik legkiválóbb képviselője, Pető Péter meglátogatta Pesterzsébeten az ESMTK fiatal birkózóit, és arról faggatta őket: mi lesz, ha a sportág a lekerül az olimpia programjáról. Az Erzsébet, nagy dobás címet, és a Helyzetkép az ESMTK hipermodern birkózóbázisáról, ahol igenis készülnek a jövőre alsó címet viselő írást teljes terjedelmében közöljük.
Pető Péter (Népszabadság) „Csak akkor menj tovább, ha van hited, alázatos vagy a sport iránt, tiszteled a szüleidet, tanáraidat, edzőidet, és felkészültél a munkára” – ez az „Ottóbá” aláírással jelölt felirat fogadja az ESMTK birkózószakosztályának bázisára látogató érdeklődőt. A mottóra csak azután figyelünk föl, ha felocsúdtunk annyira, hogy az olvasásra tudunk koncentrálni: a pesterzsébeti komplexum ugyanis minden, csak nem az úgynevezett magyar viszonyok között megszokott építmény.
Amikor belépünk a Gyulai Istvánról elnevezett általános iskolába, egyetlen jel sem utal arra, hogy hamarosan unikumra lelünk. Aztán odaérünk a kilenc olimpián bíráskodó, a birkózás halhatatlanjai közé beválasztott Kruj Iván nevét viselő sportcsarnokhoz, de még e takaros létesítmény sem lóg ki a mezőnyből. Nézelődünk csöppet, aztán szólnak, hogy a birkózók otthonát az alagsorban találjuk, s oda csak a kamerás kaputelefon segítségével nyerhetünk bebocsátást. Már éppen bejelentkeznénk, amikor vetünk egy pillantást az ajtó fölé szerelt televízióra, s a képernyőn nem a valóságshow-k egyikét, hanem a lenti teremben zajló edzést vetítik. Mivel a szülők sem látogathatnak a főhadiszállásra, tévén nézhetik a tréninget.
„Csupán a sportolók és az edzők léphetnek be a szentélybe” – indokolja a meghökkentő megoldást a mélyen vallásos Losonczi Ottó, azaz „Ottóbá”, a szakosztály újjászervezője, vezetője, alkalmi edzője, szponzora, a kerület díszpolgára, aki társadalmi felelősségvállalásként leírható tevékenysége keretében újított már fel templomot is. „Nem felejtettem el, honnan indultam” – feleli a miértre.
Mire a mindenes megérkezik, Kliment László, a pályafutását több éve lezáró, világbajnoki ötödik helyezett, alig harmincéves tréner már körbevezetett a „csodák palotájában”. Van itt szaunával és jakuzzival ellátott wellness-részleg, harmincméteres „úszófolyosó”, konditerem, EKG-val fölszerelt orvosi rendelő, imaszoba, billiárd- és csocsóasztallal spékelt „nappali”.
Ámuló tekintetünk láttán Losonczi megnyugtat: viselkedésünkben nincs semmi különös. Első reakciónk érdemben nem különbözik Raphaёl Martinettiétől. A svájci sportvezető, aki nemrégiben távozott a nemzetközi szövetség éléről, miután a NOB végrehajtó bizottsága a birkózás eltávolítását javasolta a 2020-as olimpia programjából, több mint százötven országban látogatta meg a sportág képviselőit, de hasonló paradicsomot – saját bevallása szerint – nem sokat látott.
Meglehet, több már nem is készül el: akár ez is lehet a bukását okozó NOB-határozat következménye. Losonczi nem is fogja vissza magát, amikor a verdikt kerül szóba.
„Aki a birkózás ellen szavazott azon az ülésen, az a sporttörténelmet gyalázta meg – fakad ki –, majd hozzáteszi: A sportág nemzetközi szövetsége is sok hibát követett el. A vezetőségnek tudnia kellett arról, hogy a helyzet veszélyes. És ha időben értesíti az országos szervezeteket, akkor az olyan nagyhatalmak, mint az Egyesült Államok, Oroszország vagy Törökország, beavatkozhattak volna”.
Említem, hogy a birkózás nem eléggé látványos és izgalmas, mire így felel: „A barátaim közül is sokan mondják ezt. Csak két ember áll egy szőnyegen, s az egyik fogja a másikat – így szól a duma. Ilyenkor azt szoktam javasolni az érintettnek, jöjjön le egy edzésre, s egy percig próbáljon meg talpon maradni a srácainkkal szemben. El sem tudják képzelni, milyen gigászi erők feszülnek egymásnak, amikor a két gladiátor küzdeni kezd. Felfoghatatlan munka van abban, hogy megtartják magukat az ellenféllel szemben. Ebben a sportágban mindenki megtanul szenvedni és harcolni”.
Közben a szőnyegen a tizenévesek váltják a sportággal játékos formában ismerkedő ovisokat és a kisiskolásokat. A serdülő srácok szembeszökően izmosak, a hobbitréninget teljesítő veteránokat gyúrják. Egyikük a földre szorítja vagy húsz évvel idősebb partnerét: amikor a kolléga kiszabadul, s föláll, olyan vörös a feje, mintha salakba nyomták volna. A fiúk egymással is gyakorolnak: Gergő és Alex a váll- és csípődobásokat ismétli. Losonczi megjegyzi: legalább ezerszer végre kell hajtaniuk a mozdulatsort ahhoz, hogy „éles” helyzetben egyszer sikerüljön.
A tizenkét éves Erik alighanem túl van az említett mennyiségen, mert – éltanuló társaihoz hasonlóan – több országos versenyt nyert már. Pedig mindössze egy esztendeje birkózik... „Igazi talentum” – szögezi le Losonczi.
És szorgalmas, merthogy vonatkozó kérdésünkre azt feleli: „Mindennap edzek”.
– Megéri akkor is, ha kiderül, hogy soha nem lehetsz olimpiai bajnok? – kínálom meg egy provokatív kérdéssel.
„Akkor a világbajnoki címért kell küzdeni” – válaszolja angyali nyugalommal.
A többi srác sem tűnik feldúltnak a NOB-döntés miatt. Milán és Alex nem szomorkodik. Előbbi így kommentál: „Amikor hallottam a hírt, egy kicsit elkenődtem. Aztán rájöttem, ez úgysem történhet meg, mert a birkózás a legszebb sportág, és óriási hagyományai vannak”.
Kliment tréner ezt azzal egészíti ki: „Aki elkezdi a sportolást, az olimpiai bajnok akar lenni. És sokan nem gondolnak bele, mennyit dolgozik egy birkózó azért a célért, amelyet csak nagyon kevesen érnek el. Napi hat-nyolc óra tréning, több hónapos edzőtáborok, akár tíz kiló leadása mérlegelés előtt. A labdajátékokban két vereséggel vagy három döntetlennel is bajnok lehet a csapat, nálunk egyetlen hiba a véget jelenti. Egy pillanat alatt odaveszhet évtizedek melója”.
Hogy a fogyasztás nem csupán a sportág csúcsán trónoló klasszisok extra feladata, azt jelzi: Milán akkurátusan leveszi a cipőjét, a zokniját, majd a mérlegre ugrik, s örömmel látja, csak fél kiló a plusz. Ha melegítőben csinálja végig a napi penzumot, minimum ennyi folyadékot veszít.
Persze amúgy sem a súlyügy a fő kérdés ebben a korban, hanem például a motiváció. A dzsúdóban az állandó cél a következő öv megszerzése, ilyesmi itt nincs. Nem szólva arról: a világversenyek sem a magyar dominanciáról szólnak. „A török vagy az iráni fiatalok fejlődése sokkal gyorsabb. A mieink kisfiúknak tetszenek mellettük, így sokáig nehéz feladat a győzelem. A magyarok később érik utol őket. Csak addig ki kell tartaniuk a szőnyegen” – jegyzi meg Losonczi. Ismét a fejlődés a téma, de meddig érdekes a kérdés, ha nincs ötkarikás cél... Arról érdeklődöm a 400 millió forintból elkészült létesítménybe saját pénzével is beszálló sportvezetőnél: miként lehetséges, hogy a gyerekeket nem küldte padlóra a döntés?
„Nem beszélünk róla. Főként azért nem, mert én például elképzelni sem tudom, hogy birkózás nélkül megrendezzenek egy olimpiát. Ha mégis megtörténne a lehetetlen, az a sportág halálát jelentené. Mi nem ötkarikás aranyérmeseket nevelünk, hanem tisztességes, küzdeni tudó embereket, de az a közös álmunk, hogy egyikük egyszer a dobogó tetejére álljon. A fiaim is többszörös hazai bajnokok, nyilván a sikerért is csinálják. Ezek a kölykök mindennap itt szenvednek, mert tudják, hogy vannak gyémántszemek, amelyeket a kitartóak, a tehetségesek, a küzdők megtalálhatnak. Ezek a gyémántok az olimpiai bajnoki címek. Ha ezt az esélyt elveszik...”
Hivatkozni próbálok az érthetetlen szabályváltozásokra meg a médiapotenciálra, mire így válaszol: „Az a baj, hogy sok az ingyenélő, akit el kell tartaniuk a sportágaknak. Ezért vannak fókuszban a televíziós jogdíjak. Ha nem kellene az ő jövedelmüket előteremteni, akkor a tradíciók határoznák meg a jövőt”.
Kliment így erősít rá: „Egyáltalán miként lehet összevetni a görkorcsolyázást vagy a falmászást az ókori játékok óta műsoron lévő birkózással?”
Miközben beszélgetünk, Losonczi gombot nyom egy távirányítón, mire kivetítő ereszkedik le a falon. A projektor segítségével a legjobbak birkózását elemezhetik a versenyzőkkel, akiknek az a fő céljuk, hogy a képük a falon lógjon. Ott ugyanis fellelhető a sportág összes magyar olimpiai, világ- és Európa-bajnokának fotója. Azt mondják róluk a szőnyeg mellett: ők azok, akik megérték a napot, amikor a tehetség utat tört, a munka beért, sikerült a dobás, jó volt a fogás, tiszta a fej, s megfelelt a kondíció.
Ahogyan Losonczi összegez: a hét éve újjászervezett, csaknem másfél száz gyereket foglalkoztató szakosztály – a több ezer érem, s a Gyulai István Általános Iskolában kétévente induló birkózóosztály ellenére – csak egyike azoknak a műhelyeknek, amelyekben mindenki azért dolgozik, hogy eljöjjön a nap, amikor valaki közülük nem tud hibázni.
Az most már a NOB-on múlik, hogy egyáltalán eljöhet-e.
