Gyerekszerelemnek indult, pályafutáson túl is tartó sportkapcsolat lett belőle. Olimpiai ezüstérmesként az amatőr aktív korszakát világbajnoki címmel záró páros tagjai 17 éven keresztül szinte egyetlen pillanatra sem engedték el egymás kezét. Bár most már külön utakon járnak, egymásra változatlanul figyelnek. Rég volt – szép volt sorozatunkban a főszereplő most: a Regőczy Krisztina, Sallay András jégtánckettős.
reb Sallay András igazi úriemberként a megbeszélt időpontban percnyi pontossággal érkezik. Kissé ideges, egy üzleti ügy miatt nem várt telefonokat kell intéznie, pedig már a kávéjára és az őt kérdezőre összpontosítana. Közben befut Regőczy Krisztina is: puszival és „hogy vagy?” kérdéssel üdvözöl, közvetlensége máris lefegyverez, hiszen még sosem találkoztunk.
Amint kihozzák amit rendeltünk és András is leteheti a telefont, mesélni kezd a nagyszerű páros. Hallgatva már az is csoda, hogy egyáltalán sikerült közös asztalhoz ültetni kettejüket, mert állandóan utaznak, keveset vannak itthon. Regőczy a Nemzetközi Korcsolyázó Szövetség műkorcsolya, jégtánc és szinkronkorcsolya szakágért felelős sportigazgatója, egyben az edzőtovábbképzés irányítója. Ebbéli minőségében éppen a kétszer tíznapos nemzetközi edzőtáborból tért haza. Sallay pedig az amerikai székhelyű menedzserügynökség, az IMG műkorcsolya-felelőse, a reklámügyek, a televíziós közvetítések, a VIP-vendéglátások főkoordinátora, kisebb megszakításokkal hat hónapig volt távol Magyarországtól.
Regőczy Krisztina, Sallay Andrásjégtánckettős
Eredményeik: olimpiai 2. (1980), olimpiai 5. (1976), világbajnok (1980), vb-2. (1979), vb-3. (1978), Európa-bajnoki 2. (1977, 1980), Eb-3. (1978, 1979), kilencszeres magyar bajnok.
Bár egy híján harminc éve, hogy felhagytak a korcsolyázással, a sportágtól egyikük sem szakadt el. „Életre szóló szerelem ez, nem is akarunk, de nem is tudnánk elválni tőle” – mondja Kriszta. „Amikor 1959-ben először lementem a jégpályára, sosem gondoltam volna, hogy 59 évesen még mindig a sportágban leszek” – veszi át a szót András.
Kettejük közül ő a beszédesebb: hosszan mesél, hogyan került a kereskedelmi televíziózás világába, miként tanulta meg a gyakorlatban ezt a különleges szakmát. A közvetítésekkor sportmúltját felhasználva próbál a versenyzők kedvére tenni – Kriszta pedig „ehhez gyártja az alapanyagot”. A rengeteg utazás és elfoglaltság közepette néha csak a pálya mellett elsuhanva (vagy korábban például, két egymással rivalizáló pár felkészítőjeként) találkoznak. „Második életükben” ennyi jut nekik a másikból, pedig az elsőben minden a korcsolyázásról, és így egymásról szólt.
„Mennyi is. 17 év? Ma már három és fél házasság, nem? – jegyzi meg nevetve András. – Mindenki ezt akarja hallani, hát elmondom: gyerekszerelemből indult a kapcsolatunk. Kivették a mandulámat, ezért kihagyásra kényszerültem. Amikor pedig visszatértem, rettenetesen bántott, hogy lemaradtam a többi műkorcsolyázótól. Ekkor találták ki, hogy be kellene néznem a jégtáncosok közé. Lementem és tetszett a hely. Hogy is ne tetszett volna? Legálisan foghattam meg egy kislány kezét. Észrevettem Krisztát, aki az egyik sarokban nyolcasozott, onnantól csak egymást nézegettük. Akkor még más párunk volt, ám egyik este, hogy egészen precíz legyek 1967. február 17-én fél 8 körül az edzőnk, Lizák Tibor okosan úgy rendezte, hogy kipróbálhassuk, mit tudunk együtt.”
Nos, olyan jól ment nekik, hogy elválaszthatatlanok lettek. S bár a vonzás működött, kettejük kapcsolatából nem lett több: „csak” a jégen alkottak párt, ott viszont fantasztikusat.
Akkoriban még egyetlen fedett jégpálya sem volt az országban, így ha kegyes, azaz hideg volt az időjárás, akkor a Millenárison készültek. Ma már elképzelni is nehéz, de sokszor ők maguk tisztították le a pályát. „Nálunk természetes volt, hogy orkánkabátban meg kiskendőben, hólapátolással kezdtük az edzést” – emlékezik vissza András. Amikor pedig megérkezett a tavasz és elolvadt a jég, új helyet kellett találniuk. Ilyenkor külföldre utaztak, és edzettek, ahol befogadták őket, legyen az az NDK, Prága, Kassa, Bécs vagy később London.
„Állandóan úttörők voltunk: elértük az eredményeket, ezekkel kiharcoltuk a változásokat, de mi már nem élveztük a hasznát. Pont akkor hagytunk fel a versenyszerű korcsolyázással, amikor megépült a Budapesti Sportcsarnok. Itthon soha nem edzettünk fedettben, az volt a luxus, ha sátor alatt készülhettünk, mert akkor legalább nem esett a nyakunkba az eső meg a hó. De azt is úgy kell elképzelni, hogy a sátort a befújt levegővel tartották fenn: ha kint mínusz húsz fok volt, akkor azzal…” – mondja Kriszta.
A viszontagságokat hallva egyszerűen nem hagy nyugodni a kérdés: fiatal gimnazistaként, látva a nehézségeket, hogyan voltak képesek mindent egy lapra feltéve kitartani a jégtánc mellett? Kriszta szerint az elszántságon kívül sokáig lehetne sorolni, mi minden kellett ahhoz, hogy ilyen szépen sikerüljön a pályafutásuk, de a kulcsszó: a szerencse.
Kezdve ott, hogy mindketten a Vörösmarty Mihály Gimnáziumba jártak: Kriszta nagypapája testnevelőként dolgozott ott, így sok segítséget kaptak a tanulmányaik során, így az iskolát a jégtánc mellett (András magántanulóként) sikeresen elvégeztek. A zenei támogatás Kriszta zenepedagógus nagymamájától érkezett, az emeléseket a nagypapa tanította. Mindkettejük családja alárendelte magát a fiatalok sportjának: ott voltak értük háromnegyed 12-kor az iskolában, amikor a délben kezdődő edzésre kellett vinni őket, és este is, amikor végeztek. Apró, ám fontos részlet, hogy egyszerre, azaz szinkronban nőttek, egy fej különbséggel. A komoly, pályafutást hátráltató vagy derékba törő sérülések is elkerülték őket.
Mégis a legfontosabb mozzanat az, hogy ők ketten összetalálkoztak. Két elszánt ember, akik az égvilágon bármit hajlandóak voltak alárendelni a korcsolyának. András a múltba révedő tekintettel mondja, hogy bizony sok kapcsolata halványult el, mert sosem mondott nemet Krisztának, ha edzeni kellett…
Az egyre jobb eredményekkel kinyílt számukra a világ: az 1974-es müncheni világbajnokságon az előző évi 13.-ról a hatodik helyre jöttek fel, innen kezdve nemzetközi meghívásokat kaptak. Azon kevesek közé tartoztak, akiknek engedélyezték a kiutazásokat. Amikor 1980-ban abbahagyták az amatőr korcsolyázást, bohózatba illő körülmények után kaptak engedélyt a profi karrierre és a kinti szereplésre. A jól fizető szerződésükből mindenki hasznot akart húzni, végül Magyar Cirkusz és Varieté Vállalat helyett a sportot akkor irányító szervezet, az Országos Testnevelési és Sporthivatal részesült belőle. Ők pedig négy évig az Ice Follies and Holiday on Ice jégrevűvel turnéztak a tengerentúlon.
Kriszta szerint felbecsülhetetlen értékkel bírt, hogy bár nem támogatták őket, a lehetőséget megkapták. Sok szülő ma nem képes megfizetni a jégbérletet, ők pedig gyakorlatilag annyit korcsolyáztak, amennyit akartak. A portás gyakran éjfélig ott maradt velük, ők pedig egyetlen villanykörte fénye mellett éjszakába nyúlóan gyakorolták a világot elkápráztató elemeket. Járta is a mondás: ha Regőczyék nincsenek a jégen, akkor ott már biztosan nem is lehet korcsolyázni.
Tizenhét évig soha egyikük fejében sem fordult meg, hogy mással korcsolyázzanak. „Még az 1980-as olimpia előtt az egyik televíziós interjúban mondtam, és azóta is tartom: olyan sokszor előfordult, hogy legszívesebben megfojtottam volna Krisztát. Na de hogy mással korcsolyázzak? Az soha nem jutott eszembe!” – így András. Halálos vitáikat látva néha már szüleik is azt gondolták, itt a vége. Azonban a vérre menő veszekedések csak arról szóltak, hogy minden egyes apró mozdulat tökéletes legyen: a jégről már ölelkezve jöttek le.
Persze ha ők nem is, mások szerették volna szétrobbantani az álompárost: mindkettejüknél próbálkoztak fényes ígéretekkel és aljas módszerekkel egyaránt. Tulajdonképpen az egyik ilyen kísérletnek az életét köszönhette András. „A politikailag jó pozícióban lévő papa letiltotta Kriszta útlevelét, így nem tudtunk elutazni Londonba. Ő repült volna, én viszont anyagi okok miatt vonattal készültem útnak indulni. Két nappal később olvasom, hogy a szerelvény kisiklott, harminchárman haltak meg. Egy hét múlva pedig láttam is a félbetört vasúti kocsit, ahol a szerencsétlenek halálukat lelték. Én is ott lettem volna köztük.”
Csábítás ide, fondorlat oda, elválaszthatatlanok maradtak: 1967-től 1980-ig amatőr korcsolyázóként kápráztatták el a világot. Szinte a semmiből jőve rendre dobogón végeztek a világversenyeken, és bár az 1980-as olimpián nem győzték le az szovjet párost (pontozásos sportág lévén azért ne csak a tudáskülönbségben keressük ennek az okát…), ugyanabban az évben világbajnoki címmel koronázták meg pályafutásukat.
A magyar utánpótlásról
András kevésbé tájékozott ebben a kérdéskörben, hiszen másfele vitte munkája, de úgy látja: bár sokaknak tetszik a jégtánc, a vele járó munka a többséget elriasztja. Szerinte sokkal többre megy valaki kevés tehetséggel, nagy elszántsággal és alázattal, mint fordítva. Amikor még ők versenyeztek, tíznél is több páros indult, ma már az is jó, ha a dobogónyi kettős szerepel az országos bajnokságon. Kriszta szerint nagy hullámvölgyben van a sportág, és ha meg is kapja az ígért állami támogatást, nagyon hosszú idő, míg tehetségeket képes kinevelni. A jégtáncban tíz vagy több évvel kell számolni: ennyi időre van szükség a technikai tudás elsajátításához. Jelenleg pedig alig van itthon utánpótláskorú versenyző.
Ahogy akkor a sikerek ellenére is elenyészően támogatták őket, úgy ma hajlamosak megfeledkezni eredményeikről. „Magyarország nyáriolimpia-centrikus, más nem is számít. Minket például nem is hívnak ötkarikás összejövetelekre. Csak ha később találkozunk, jut eszükbe, hogy a Sallayékat meg se keresték. De aztán újra elfelejtenek minket” – mondja András.
Máshonnan viszont kapnak elismerést. „Olyan sikeres napom volt ma is – veszi át mosolyogva a szót Kriszta. – Hivatalos ügyeket intéztem, és a biztonsági őr és az ügyintéző is egyből azt kérdezte: hogy vagyok, korcsolyázom-e még. Aztán idefele jövet a takarítónő jegyezte meg: jaj, kedves, maga semmit sem változott. Nekünk az emberek kiapadhatatlan szeretete az igazi fizetség.”
Közben elrepül a szűkre szabott idő, Krisztának, vagy ahogy András hívja, Angyalkának pedig mennie kell. Sebtiben megbeszélik az elkövetkező pár hónap utazásait, tőlem pedig puszival köszön. Meg sem lepődöm: már egy órája is ismerjük egymást. Andrással még maradunk: arról beszélgetünk, hogy a jégtánc nem más, mint amikor teljesen képzett balett- és versenytáncost kell megtanítani a jégen mozogni és előadni. Meghatódva meséli, milyen sokat köszönhetnek például Nagy Zoltánnak, az Operaház magántáncosának. Végtelen türelemmel és precizitással magyarázott nekik, és késztette őket minden alkalommal az előző edzésen mutatott teljesítmény felülmúlására. Talán ő is a szerencseszéria része, mert nem elég a tehetség, ki is kell hozni azt még a legnagyobb talentumokból is. Hogy ez sikerüljön, ahhoz meg ők kellettek, az ő kitartásuk – teszem hozzá magamban.
Kettejük előadása mindig lenyűgözte a közönséget, imádták őket eleganciájuk miatt. Ahogy András mondja, a lépéseknek lelket kellett adni, másként nem nyerhették el sem a közönség, sem a pontozók elismerését. „A jégtánc lélekre épülő színházi előadás, a korcsolyázást el kell szavalni” – ennél szebben nem is zárhatnánk a beszélgetést.
