A Kardos-kapusdinasztia

A Kardos családban nem kérdés, kinek mi a kedvenc száma. Mert az 1-es. Vízilabdakapus volt a papa, a mama. A gyerek, Gergely is az. Ő már a Szalay Iván-díjat is átvehette (arról bővebben itt.)

Szegő Tibor Kardos Istvánnal, a papával beszélgetünk, akinek hajdan az édesapja is vízilabdázott, igaz csak serdülő koráig. A sportág szeretete azonban annyira megmaradt benne, hogy az általa vezetett – abban az időben a helyben főzött sör miatt különlegesen népszerű – Kinizsi utcai étterem gyakorta adott otthont pólós eseményeknek, sajtótájékoztatóknak, banketteknek. A régmúltról kérdezem Kardos apukát: egyáltalán hogyan került kapcsolatba a sportággal?

– 1977-ben az édesapám vitt a Vasasba, Ozorai Kornél bácsihoz. Akkoriban a Dagály strandon tartották az edzéseket. – Hogy került a kapuba? – Sokáig mezőnyjátékos voltam, de nem értem el komoly sikereket. Egyszer csak mindkét kapusunk megbetegedett, és kellett valaki. Kornél bácsi kérte, hogy álljak be védeni, és ott is ragadtam. Tartalmas pályafutás az övé. Játszott a Vasasban, a Spartacusban, védte az osztrák Innsbruck kapuját, de szerepelt a Ferencvárosban, az OSC-ben, illetve levezetésként a Vác és a Százhalombatta csapatának kapuját is igyekezett megóvni a góloktól. Tagja volt a válogatott keretnek, melynek akkoriban az a Horkai György volt a szövetségi kapitánya, aki mostanság a juniorválogatottba behívta a fiát. Nem biztos, hogy példa nélküli eset, de ritka, hogy apát és fiát ugyanaz az ember hívja meg a válogatottba. – A fiának biztosan magától értetődő volt, hogy a vízilabdát válassza. – Egyedül, önállóan döntött, és amikor klubot kerestünk, akkor azonnal a KSI-re gondoltunk, mint a legjobb utánpótlás-nevelő egyesületre. – Milyen poszton kezdett?

– Ő mindig is kapus akart lenni. Nyilván van valami köze ehhez az én múltamnak is. Látott ugyan védeni 2004 körül az OSC-ben, de nem biztos, hogy emlékszik rá – mondja nevetve. – Az első edzéseket a gyerekek ugye úszással kezdik, aztán jönnek a passzok, s amikor már ott tartottak, hogy kinek hol a helye a medencében, akkor beállt a kapuba, ügyesen mozgott, ott is maradt. A kiválasztásban egyébként az első számú szempont az, hogy ki akar beállni a ketrec elé. Hosszan elbeszélgetünk arról, hogy a kapusposzt legendásan magyar specialitás. Molnár Endre, Cservenyák a régebbi időkből, Kósz, Szécsi, Gergely a közelmúltból, vagy napjainkban Nagy Viktor, Baksa László mind-mind példaképek, és zseniális hálóőrök. Kíváncsi vagyok, hogy – mint a szakma ismerőjének – mi a véleménye arról, hogy mi magyarok ezen a poszton miért alkotunk rendre nagyot. – Érdekes kérdés – gondolkodik el –, de ne feledjük, hogy az lehet zseniális hálóőr, aki előtt biztos védelem dolgozik. Jó edző is kell hozzá, szerencsére, abból is van bőven. A nemzedékek egymásnak adták át a tudást, így nem veszett el az ismeret, amit korábban megszereztek. – Ha már itt tartunk, egy ideje a Kósz Zoltán (korábbi cikkünk róla itt) segíti a KSI kapusainak felkészülését. Ott véd Gergő is. Érez változást?

– Sajátos helyzet, mert Zolival együtt játszottam a Ferencvárosban, tehát nagyon jól ismerem. Látom, hogy minden erejével, tudásával azon van, hogy a remek kapushagyományok folytatódjanak, a munkájának pedig lassan beérik a gyümölcse. Kíváncsi vagyok arra is, hogy – ráadásul egykori játékosként – mennyire tud objektív lenni egy szülő. Mennyire elfogult? Elismeri-e, ha a fia hibázott? – Megpróbálom reálisan nézni a teljesítményét. Persze, elfogult vagyok, de volt már olyan eset, hogy meccs után a többi szülő gratulált Gergő teljesítményéhez, de én elhárítottam a dicséretet, mert láttam, hogy voltak lövések, amelyeket háríthatott volna. Megesik ennek az ellenkezője is, amikor fel kell mentsem, mert rosszul védekeznek a társai. – Otthon téma a póló? – Igen. beszélünk róla, de nem görcsölünk rá. Igyekszem segíteni a fiút, de nem erőltetek rá semmit. Itt kiderül, hogy amikor az ebéd alatt pólóról beszélgetnek, akkor anyuka sem unja a témát, sőt! Szollár Mária is kapus volt, nem is akármilyen. Ördög Éva (a magyar női vízilabda meghonosítója, a jelenlegi szövetségi kapitány, Merész András édesanyja. - A szerk.) csapatának tagjaként megnyerte az első női vízilabda-bajnokságot. Áttérünk napjainkra, hiszen most is szerelmetes sportága tölti ki a mindennapjait, éppen klubot gründol.

– A Százhalombattai Vízilabda Sportegyesület elnökeként, edzőjeként dolgozik. Ez hogy jött az életébe? – A baráti társaságunk heti két-három alkalommal lejárogatott a strandra, pólózgatni. Gondoltunk egyet, és egyesületet alakítottunk. Koppányi László barátommal pedig elhatároztuk, hogy utánpótlással foglalkozunk, így most már ötödik éve dolgozunk fiatalokkal. – Mi a céljuk a klubbal? – Utánpótlásbázist szeretnénk létrehozni. Célunk, hogy minél több gyereket nyerjünk meg a pólónak. Későbbi terveinkben az is szerepel, hogy egyszer talán majd felnőttcsapatunk is lesz, de ahhoz még rengeteget kell dolgozni. Olyan lelkesen beszél az egyesületről, hogy érzem, meg is tudja valósítani, amit akar. Ha már ő nem lehetett részese a sok magyar siker egyikének valamelyik olimpián, vagy gerincsérülése miatt az egyik világbajnokságon, akkor legalább a tanítványait szeretné hozzásegíteni a világra szóló sikerekhez. Végül, mintegy búcsúzásul rákérdezek: milyen jövőt jósol a fiának? – Mindig a soron következő feladatokat, célokat nézem. Először szeretném, ha stabil tagja lenne a junior-válogatottnak, aztán ahogy jönnek a feladatok, úgy kell azokat megoldani, a kihívásoknak megfelelni. Mindig akkor kell átkelni a patakon, amikor odaérünk. Persze hogy szeretném, ha sikeres lenne. Látom is, hogy mindent megtesz ennek érdekében és mi, a család is ott állunk mögötte. Dolgozni kell, annak pedig meglesz az eredménye.