Nem ismer lehetetlent

Darányi Zsolt négyévesen vándorolt ki szüleivel Kanadába, s most arra készül, hogy meghódítsa szülőhazáját, pontosabban a magyar ökölvívást. Az önbizalomtól duzzadó 18 éves torontói fiatalember jelentette a magyar válogatott keret üde színfoltját a múlt héten befejeződött havannai edzőtáborozáson, s már az olimpiai bajnok Roniel Iglesiasszal szemben is letette névjegyét - írja az mno.hu.

Ch. Gáll András/mno.hu A válogatott keret versenyzői, edzői közül sokan fel sem ismerték a nyurga, szőke, kék szemű fiút, amikor megérkezett a torontói járattal a havannai José Martí Nemzetközi Repülőtérre. Ami, mondjuk, nem is csoda, hiszen Darányiék tizennégy évvel ezelőtt hagyták el Budapestet, s kötöttek ki Torontóban, ahogy tették a magyar kivándorlók száz évvel ezelőtt is, a tisztes megélhetés reményében. Zsolt azóta gyakorlatilag csak a 2012-es és a 2013-as korosztályos bajnokságon mutatta meg magát, igaz, akkor jó alaposan, mert mindkét viadalt megnyerte, s jelenleg ő a magyar bajnoka az ifjúságiak között a 69 kilós súlycsoportban.

– Most már 69 kiló vagyok, ami még mindig nem a végső súlycsoportom, hiszen száznyolcvan centi fölötti magasságommal valószínűleg a 75 kilóban fogok versenyezni felnőttként – mondta a cojimari Hotel Panamericano társalgójában az 1995. március 10-én Budapesten született fiatalember, akinek kiejtésén megérezni a tizennégy, Kanadában töltött évet. – Mióta bokszol? – Ó, édesapám már három-négy éves koromban kesztyűzött velem, ő amatőr ökölvívó volt, tehát családi hagyomány nálunk a boksz. Szervezett keretek között kilencévesen kezdtem az ökölvívással foglalkozni, s másfél évvel később bekerültem az egyik legnevesebb kanadai profi edzőtermébe, a King’s Gymbe. – Akkor már tudom is, honnan van a profikra jellemző, leeresztett kezű, laza, az amatőrök között szokatlan stílusa. – Valószínűleg az edzőterem tulajdonosának hatása. Tízévesen már elindultam az első versenyemen, életemben összesen négyszer kaptam ki, volt egy négyéves veretlenségi szériám, s most is két éve veretlen vagyok. És ebben a két évben benne van két magyar bajnokság. – Haladjunk sorjában. Hogyan jutott eszébe, hogy haza kellene jönni, és magyar színekben bokszolni? – A kanadai korosztályos válogatottaknak is tagja voltam, de mivel még nincs meg az állampolgárságom – nem adják azt olyan könnyen –, inkább a magyart választottam. Így jöttem haza 17 és fél évesen a 2012-es junior bajnokságra, ahol négy nap alatt négy meccset kellett vívnom, és mind a négyet meg is nyertem. Utána mentem volna a magyar válogatottal a jereváni világbajnokságra, de mivel megromlott a diplomáciai kapcsolat a két ország között, ezért nem utaztunk, és én lemaradtam életem első vb-jéről. – Viszont tavaly ifjúsági bajnok lett Hódmezővásárhelyen! – Igen, s ezek után decemberben szólt Kovács László szövetségi kapitány, hogy a felnőttválogatott kerettel utazom Havannába, a kubaiakkal tervezett közös edzőtáborba. Majd kiugrottam a bőrömből! Hogy én a világ legjobbjaival, a kubaiakkal edzhetek együtt! Ilyesmire gondolni sem mertem volna.

– És tényleg a világ legjobbjaival találkozott? – A legeslegjobbal, konkrétan a 69 kilós Roniel Iglesiasszal is kesztyűztem, az aktuális olimpiai bajnokkal. Igaz, ő 64 kilóban nyert Londonban, de már feljött 69 kilóba. Őt is anya szülte, jó párszor tisztán megütöttem, igaz, kaptam is tőle, de hát a boksz már csak ilyen. Utána felhívtam az apámat, hogy képzeld, az olimpiai bajnokot pofoztam! – Meg ő is pofozta önt… – Erről kevesebbet beszéltem… – Milyenek a kubai bunyósok? – Nemcsak erősek, hanem elképesztően jó a ritmus- és egyensúlyérzékük, azaz roppant ügyesek. De kivétel nélkül mindegyikük! – Torontóban tanul még? – Most nem, a boksz mellett ez nem megy, előtte a brantfordi St. John’s College-ba jártam – csak úgy jelzem, hogy Wayne Gretzky is brantfordi… – És még melyik celebet ismeri? – Lennox Lewist, bár ő nem celeb, hanem az egyik legnagyobb bokszoló, aki valaha élt. Jóban vagyunk, jártam már a házában is, és pingpongoztunk! Rendes srác, nagyon jó fej! – Ahogy hallom, nem szívbajos, mármint ön, úgy beszél a legnagyobb sztárokról, mintha együtt nőttek volna fel. – Nem félek én senkitől sem, minden meccsemet meg akarom nyerni. Egyébként kanadai bajnokságot is nyertem már, a felnőttet, a saskatchewani Reginában. Nem ismerek lehetetlent. – Utcán verekedett már? – Ja, néhányszor előfordult, de inkább visszahúzódok. Elmegyek, ha belém kötnek. Pedig simán lecsavarnám őket! – Azt mondta, most nem tanul. A bokszból él? – Nem, eljárok dolgozni az apámmal, tetőfedés, költöztetés, ilyesmi, Jól kiegészíti a bunyót. – Mi a következő állomás? – Február 4-én a Bocskai István-emlékverseny Debrecenben. Tényleg, hol van Debrecen? – Pesttől keletre, olyan 230 kilométerre. Miért? – Mert meg akarom nyerni a Bocskait. Legalábbis megpróbálom…