Az eredménykényszer csapdája

Montenegróból hazatérve utánpótlás-nevelő klubot alapított, ahol ma már 260 fiatallal foglalkoznak. Emellett általános iskolákban tanít, a PLER-Budapesttel történt szakítás után, immár „főállásban”. Szövetségi kapitányi álmairól ma sem tett le, de nem lepte meg, hogy nem őt választották a női válogatott élére. Zsiga Gyula BEK-győztes edző az utánpótlás-nevelés problémáiról.

reb No, mi az, sms-t küldjek, vagy emailt írjak? Tessék elindulni! – magyarázza az Angyalföldi Sportiskola egyik játékosának Zsiga Gyula az U10-eseknek tartott edzésen. Egyáltalán nem türelmetlenül, sokkal inkább humorosan, a gyerekek kacaja és pontos startja a felelet. A Dunaferr-rel Bajnokcsapatok Európa Kupája-győztes, korábban hazai és külföldi élklubokat irányító edző kedvesen és játékosan tanít. A kicsik láthatóan élvezik a gyakorlatokat. Miután végeznek, ő is kissé fáradtan ül le a padra, és kezd beszélni arról, hogyan is került a Láng utcai sporttelepre, és úgy általában is, az utánpótlás-nevelésbe. „Amikor négy éve hazatértem Montenegróból, megkeresett egy tanítványom, hogy próbáljuk Budajenőn meghonosítani a kézilabdát – mondja, miközben nagyot kortyol a vízből, mert sokat kell beszélni ahhoz, hogy a gyerekek érezzék a figyelmet. – Mára hat éves kortól egészen felnőttig kétszázhatvanan edzenek nálunk, egyre nagyobb vonzáskörzetből keresnek minket. Tizenegy csapatot versenyeztetünk.” Kezdetektől fogva úgy alakították ki a rendszert, hogy a komolyabb felkérései esetén is működőképes legyen: edzőkollégái immár négyen dolgoznak, Zsiga kezében maradt az elvi irányítás, az edzéslátogatás, amikor csapata van. Így működött ez, amikor három éve az FTC-PLER férficsapatának vezetőedzője lett. Ambiciózus tervekkel látott munkának, és haladt is a szekér: előbb hetedik, majd ötödik helyen zártak az NB I-ben. Aztán összeomlott a vár, elfogyott a pénz, elvált a két, fuzionáló klub útja, tavaly ősztől már csak a PLER-Budapestet irányította. Azonban október elejéig nem szereztek pontot, és ez a vezetőknek kellő indokul szolgált, hogy eltávolítsák a csapattól. (A maradék három fordulóban aztán begyűjtötték az egységeket, amivel Zsiga is számolt). A váltás nagyon megviselte, pláne, hogy fia a klub játékosa, de így teljes állásban az utánpótláskorúakkal kezdett foglalkozni. (Már a PLER-rel is olyan megállapodást kötött, hogy az esti edzéseket vezette ő, délelőtt általánosban tanított). Mivel tősgyökeres angyalföldi lakos, szívesen vette az ASI megkeresését, így aztán hétfőtől péntekig, reggeltől estig gyerekeket edz, Angyalföldön és Budajenőn. „A második könyvem után sokan kerestek, hogy szükségük lenne gyakorlati példákra, ezért is gondolkozom azon, hogy nyílt testnevelésórákat tartok. Így azok is megfelelő tudáshoz juthatnának, akik nem eléggé szakképzettek. Nagy álmom, hogy tanult tesitanárok fejlesszék a diákok labdaügyességét. Zongorázható a különbség, ha hozzáértő vagy, mondjuk, tanítónéni foglalkozik velük.” Amikor kérdezem, mi motiválja, mi benne ez a hajtóerő, így felel: „Ehhez értek, ezt csinálom szívesen. Talán küldetés. Elhivatottság a kézilabda iránt. Jó érzés, ha továbbadhatom a tudásomat.” Miután évek óta az utánpótlásban tevékenykedik, kíváncsi vagyok, szerinte melyek a rendszer erényei, hátrányai. Ez persze három-négy órás beszélgetés tárgya lehetne, de a gondolatai jól érthetők már két mondatból is. „Mindenképpen előny, hogy a látványsportágaknak járó társasági adóból sokkal több szakembert tudnak anyagilag megbecsülni, ezáltal nőtt a minőségi munkát végzők száma. Az is érezhető, hogy sokkal többen kézilabdáznak, márpedig ez az egész alfája és omegája. Fontos, hogy minél szélesebb bázisból tudjanak kiemelkedni a tehetséges, jó képességű játékosok, viszont a többiek se szakadjanak el a sportágtól. Legyenek amatőrök, vagy olyanok, akik szeretik a kézilabdát, és később bármilyen formában akár támogatják.” Ahogy beszélgetünk, világossá válik: azért a negatívumok sora jóval hosszabb. Úgy látja, a vezetőkben nincs meg a kellő türelem, mindenki azonnal eredményt akar elérni, ez pedig nagy baj. Azzal, hogy utat nyitottak a külföldi edzőknek, áramlanak be a külföldi játékosok is, ezzel magyar fiatalok elől veszik el a lehetőséget. Picit vitatkozva vetem ellen: tavaly az U19-es fiúválogatott a hazai rendezésű világbajnokságon sokak számára csalódást keltő tizedik helyen végzett. Biztos, hogy megfosztják őket a lehetőségtől? Nem lehetséges, hogy ők nem tudják maguknak kivívni? „Nincs azzal semmi gond, ha néha nincs olyan kiemelkedő korosztály, mint mondjuk Nagy Lászlóéké volt. Kis ország vagyunk, sokkal kevesebből válogathatunk. Persze, hogy megelőznek franciák, spanyolok. De ettől ők még a mi fiaink! És ha már itt tartunk: az utánpótlás-korosztályokban is az eredményt várják el, ezért az edző is rákényszerül ennek hajszolására. Így viszont sokszor a tehetséges játékosok, akik később nagy egyéniségek lehetnének, elszürkülnek. Mindenki panaszkodik, hogy baj van az rendszerrel, de senki sem tesz semmit. A nagy klubok is inkább a rutinos, sokszor külföldi játékosokban bíznak, mert eredményt kell elérni, a szponzor ezért fizet. És hát a PLER a tökéletes ellenpélda: csak fiatalokkal tényleg nem lehet messze jutni. Meg kell találni a helyes arányt.” Nagyon jó kezdeményezésnek tartja, hogy a férfi juniorválogatott indul az NB I-ben. Beszélgetésünk alatt hangosan gondolkodik: további intézkedésekkel kellene segíteni a fiatalokat, hogy ők élvezzenek prioritást. Akár – ahogy az más sportágakban is megfigyelhető – legyen kötelező bizonyos számú saját nevelésű kézilabdázót játszatni. Pontos választ ő sem tud, úgy látja, összefogásra és szemléletbeli változásra lenne szükség. Ha már itt tartunk: kevésen múlt, hogy ősztől vezető pozícióba kerüljön az utánpótlásban. Ahogy mondja, már mindenben megegyeztek, hogy Kovács Péter után ő veszi át a juniorválogatott vezetését, ám az illetékesek végül meggondolták magukat. Neve a női válogatott szövetségi kapitányi posztján is felvetődött, több döntéshozó is favorizálta volna, de végül a tisztséget már korábban is betöltő (2004 és 2007 között éppen Zsiga volt a segítője) Németh András lett a befutó. „A kapitányság mindig is nagy álmom volt, és most is az, nem tettem le róla, ugyanakkor nem lepődtem meg, hogy nem rám esett a választás. Nagyon élvezem, hogy gyerekekkel dolgozom, de akár holnaptól tudnék váltani, és felnőttcsapatot vezetni. Kellően érdekes, kihívásokkal teli és normális célkitűzés érdekében, nyugodt körülmények között (!) meg is tenném. A nemzetközi női topkézilabdában talán van még nevem, így a külföld sem kizárt. Amíg azonban nem keresnek meg ilyennel, addig minden erőmet a gyerekek oktatására fordítnom. Mert ebben a feladatban minden megvan, ami számomra fontos.”