A válogatott kosaras sportpszichológusként tért vissza a palánkok világába. Pankár Tibor az utánpótlás-válogatottak mellett dolgozik. Igyekszik kihozni a fiatalokból a maximumot. Közben azon töpreng: a felgyorsult világban mennyi idő jut a játék szeretetére?
reb Rablóból pandúr – avagy Pankár Tibor a mindennapokban, a másik oldalon tapasztalhatja meg, hogyan viszonyulnak a sportolók a pszichológusokhoz. A több mint ötvenszeres válogatott kosárlabdázó 17 évig volt szombathelyi FALCO KC meghatározó játékosa. Szülei kezdetektől tanulásra ösztönözték, ezért (is) képezte megát több területen.
Közgazdász- és sportpszichológus-diplomát szerzett.
Jelenleg sportpszichológusként dolgozik a kosárlabda utánpótlás-válogatottak mellett, így testközelből láthatja, hogyan reagálnak edzők és fiatalok a szakemberek segítségére.
Az élsportolói pályafutás befejezése után a civil életbe való átmenetet – ami sosem egyszerű – példásan abszolváló Pankár szívesen és hosszan beszélt munkájáról. A szakember sokirányú tevékenységet folytat. Sportolókkal való egyéni foglalkozások, klubcsapatok mellett, egyesületi keretek között végzett, illetve a szövetség megbízásából az utánpótlás-válogatottak mellett végzett munka tölti ki a mindennapjait. Más területekről is gyűjt tapasztalatokat: évek óta dolgozik labdarúgó-akadémiás gyerekekkel is. Úgy tapasztalja: a sportban egyre elfogadottabb, hogy sportpszichológus segítse az egyéni sportolók, a csapatok felkészülését. A kosárlabda-szövetség pedig elöl jár a jó példával, hogy már a korosztályos-válogatott mellé is szakembert rendelt.
pankar_tibor_bb1
– Későn, tizenhat évesen kezdtem el kosárlabdázni, ezért nem is tudom, akkor milyen támogató tevékenység folyt az utánpótlás-válogatottak mellett – felel a kezdeteket firtató kérdésre Pankár. – Felnőttként foglalkozott velünk pszichológus, de szerintem a fiatalabbakkal még nem. Jelenleg is tart a minél profibb szakmai háttér kialakítása, ennek része az én munkám is. A társasági adókedvezményből fakadó támogatásnak sokat köszönhet a sportág, egyre több a lehetőségünk.
Ahogy visszagondolt válogatottsága időszakára (tagja volt az utoljára Európa-bajnokságon szereplő együttesnek is, 1999-ben) önkritikusan ismeri be, sokszor ők is húzódoztak a pszichológus látogatásától.
– Először nyűgösködtünk, hogy minek ez nekünk. Bejön ide valaki, aztán fura dolgokról beszélgetünk. Semmi szükség rá, két kemény edzés között inkább pihennénk. Aztán amikor vége lett a foglalkozásnak, éreztük, hogy igenis volt haszna, értelme. Ma már egyre elfogadottabb a munkánk. Persze érzem, látom is, sokszor vállat ránt a sportoló, ahogy mi régen: minek ez neki? Erőltetni nem érdemes, a külső motiváció nem tartós, viszont a gyakorlati tapasztalatok alátámasztják a munkánk fontosságát.
Azt mondja, önmagában nem garantál hitelességet, hogy jól ismeri az öltözők világát. Viszont az első, pozitív benyomás kialakításában mindenképp nagy segítség. Ám a munka csak akkor gyümölcsözhet, ha a másik fél is partner.
Aminek, ha egyetlen szóval kellene meghatározni, a teljesítménynövelés lenne a célja. Nyilván fontos leszögezni: a válogatott sportolók mellé nem azért kell mentális szakember, mert rosszabbak valami miatt. Sok terepen kell helytállniuk, a pszichológus ebben segíthet. Pankár úgy látja, a fizikai felkészülés nem tolható ki a végtelenségig, egyre inkább fejben dől el, ki lesz a legjobb.
– Ahogyan a bázis a korral előre haladva szűkül, mint a piramis, egyre inkább a teljesítményről szól a játék is. Feladatunk, hogy elősegítsük, a pályán a legkiélezettebb szituációkban is jó döntést hozzanak, és végre is tudják hajtani azt. Fontos, hogy komplex mentális fejlődést érjünk el. Ez nagyon széles terület: kezelni kell az aktuális problémákat, a feszültségeket. Mentális technikákat mutatunk a szorongásoldásra, a koncentráció fejlesztésére, az önismeret növelésére. Ezeken keresztül lehet támogatni a csapattársakra figyelést és a csapatérés folyamatát, s egyúttal teljes értékű, felelősségteljes játékosokat nevelni.
pankar_tibor_unger_tamas
Nincs könnyű dolguk, mert a válogatott keret ritkán találkozik. A klubokban ideálisan hetente-kéthetente tartanak csoportfoglalkozást, itt viszont csak a rövidke válogatott összetartások során van erre mód. Bár a szövetségi kapitányok, edzők partnerek, kevés az idő a mentális felkészülésre. Ezért aztán nehéz is megtartani a folyamatosságot. Most is azon dolgoznak, hogy év közben minden utánpótlás-válogatott számára elérhetővé tegyék az egyéni konzultáció lehetőségét, az ország egész területén. További nehézség, hogy a nyári munka kezdete előtt a játékosok kimerültek: ilyenkor fontos, hogy a fizikai mellett a mentális fáradtságot is fel tudják dolgozni.
Pankár úgy látja, ideális lehet, ha a csapat és edző egyszerre vesz részt a foglalkozásokon, mert a tréner akkor tudja igazán irányítani játékosát, ha ismeri minden rezdülését. Ha pontosan tudja, mikor kell biztató szóval bátorítani, és mikor kell erélyesebben leteremteni. Mert mindegyik szükséges és célravezető lehet. Bonyolult folyamat, míg a csapat megerősödik annyira, hogy az edzőt is „be tudja fogadni”. Persze, van olyan foglalkozás is, ahol nincs helye a trénernek.
Érdekelt, hogy tapasztalja: mennyire tudják az edzők megosztani a feladatokat, így akár helyet adni a sportpszichológusnak? Mert korábban a tréner egy személyben felelt mindenért. A mai világban viszont egyre inkább specializálódnak a területek, pszichológus, kondicionális edző, étkezési tanácsadó stb. szakember is megjelenik, csapatmunkává válik a felkészítés.
– A többség elfogadja. Persze, vannak olyanok, akik nem, és a pszichológus munkájából sem kérnek. Nem tisztem senkit meggyőzni, vagy eldönteni, melyik a jobb. Ahogy arról sem, hogy utánpótláskorban szerintem nem az azonnali eredmény számít, hanem hogy később mennyien játszanak első osztályban, nívósabb külföldi bajnokságban, hány játékos kerül a felnőtt-válogatottba.
Közben lassan lejárt az óránk, mindenkinek dolga van. Valahogy ez is jellemzi, mennyire felgyorsult a világ, „mérgezett egérként rohangál mindenki”. Sóhajtva jegyzi meg, sajnálja a mai gyerekeket, mert sokkal nehezebb nekik szeretni, amit csinálnak.
– Amikor játszani kezdtem, ünnep volt minden meccs és fontos esemény az edzés. Ma néha nézem a fiatalokat. Iskola, sport, és annyi más teendő. Sokfele kell szakadniuk. És mindenhol a legjobbat hozni, mert az edző, és sokszor a szülő is ezt várja. Látom rajtuk, hogy ez nagyon nehéz, és néha azon gondolkozom: van még idő a játék szeretetére?
