Edzéslátogatás, család, orvosi utasítások, sportpszichológus. Ezek segíthetnek abban, hogy a sportoló súlyos sérülése után ne csak fizikailag, hanem mentálisan is teljesen rendbe jöjjön. Az ellenkezője ritkán történik meg dr. Budavári Ágota szerint, legfeljebb edzők, klubtulajdonosok szeretik rásütni a nem kívánatossá vált játékosra.
Nagy-Pál Tamás Nemrég foglalkozott honlapunk Jesé Rodriguez sérülésével (ITT). A Real Madrid 21 éves támadója keresztszalag-szakadást szenvedett, így nagyon hosszú időre, legalább fél évre kidőlt. A Marca spanyol sportnapilap cikkében orvosok azt taglalták, hogy a mentális felépülés még több időt vehet igénybe. „A játékos ugyanis ilyenkor elveszíti a bizalmát a testében. Fejben is le kell győznie a gondolatot, hogy újra megtörténhet vele az eset – addig a párharcokban félteni fogja a lábát, nem lép oda kellő magabiztossággal, ami jelentősen hat a teljesítményére” – idéztük két hete .
Kíváncsiak voltunk: vajon a magyar szakemberek is egyetértenek-e ezzel. Az egyik legelismertebb hazai sportpszichológust, dr. Budavári Ágotát kértük meg, hogy fejtse ki szakmai véleményét. Rögtön leszögezte, hogy az ibériai sajtó szerinte rendesen eltúlozta a dolgot.
Budavári Ágota
„Mint szakmabeli ne sértődjön meg, de azt kell mondanom: a spanyol újságírónak nem volt miről írnia, így próbált meg mondvacsinált témát találnia magának – kezdte Budavári. – Elhiheti, hogy sok hasonló esetet láttam már, így bizton állíthatom: könnyedén átlépnek a sportolók ezen, olyan sokszor megtörténik velük. A mai élsportolók hihetetlen nagy edzésterhelést kapnak, legalább nyolc-kilenc alkalommal hetente. Labdajátékok esetében a szalagrendszert olyan mértékben terhelik, hogy törvényszerű időnként legalább a részleges szakadás.”
„Előfordul, hogy edző vagy klubvezető csak kifogásként használja azt az abszurd indokot, hogy mentálisan nem épült fel a játékos – folytatta. - Ilyenkor egyszerűen meg akar szabadulni tőle, és ez remek alibi. Könnyebb erre ráfogni, ha ne adj isten, a szurkolók még szeretik is az illetőt. Nem azt mondom, megtörténhet. De csak nagyon ritkán, ha a sportoló nem tesz meg mindent a felépüléséért.”
A pszichológus abba is beavatott minket, mi is az, amit a sportolónak meg kell tennie a tökéletes visszatérés érdekében. Legfontosabb elemként az edzőt és a csapattársakat emelte ki, akikkel a lábadozás közben folyamatosan tartani kell a kapcsolatot. „Még ha a sportolót frusztrálja is, akkor is el kell járni az edzésekre. Ez a csapatsportágakban a közösségben maradás miatt fontos. Lássák őt, és ő is lássa, mit csinálnak a többiek. Sőt! Vegyen részt néhány gyakorlatban. Például amikor a felsőtestet erősítik. Ezzel megmaradnak a csapaton belüli kapcsolatai, ami óriási motiváló erő. Főleg, ha drukkolnak neki, és érdeklődnek, mi van vele. A pólóválogatottban láttam rendszeresen, hogy a sérültek is ültek a parton, és részt vettek a munkában. Az se baj, ha hallja azokat az új dolgokat is, amit az edző tanít a játékosoknak.”
Ettől még nem feltétlenül bízik ugyanúgy a testében a visszatérése után. De arra is van kézenfekvő megoldás. „Először is be kell tartani az orvosi utasításokat. Erről nem túl híresek az élsportolók. Szeretnek nagyvonalúan átsiklani felettük. Nem látják be, hogy megkönnyítik a visszatérést. Ha az orvos meg tudja győzni erről a sportolóját, az óriási segítség. Aztán, ha tényleg kellő fokozatossággal kapja a terhelést, rövid időn belül teljesen hadra fogható lesz. Eleinte talán picit vigyáz és kipróbálja, mennyire tudja terhelni a sérült testrészt, de ez gyorsan elveszíti a jelentőségét. A játék hevében egyébként is nehéz folyamatosan óvnia magát.”
rehabilitáció
A következő, amire támaszkodhat a sportoló, a család. Nagyon sokat segíthet, ugyanakkor viszont árthat is, főleg, ha még gyerekről van szó. „Ha eltemetik, hogy tessék, itt az eredménye a sportolásnak, az rengeteget árthat. A családfő minél nagyobb barátja a sportnak, annál inkább úgy fogják csak föl, mint átlagbetegséget, amiből fel lehet épülni. Helyén kezelik a dolgot, nem tulajdonítanak neki túl nagy jelentőséget. Ha viszont ez az amúgy is meglévő sportellenességüket erősíti, akkor nem nagyon segítenek, hanem azonnal a legrosszabbat vizionálják. Ez bizony kétségeket hinthet el a sportoló fejében. Mi, egészségügyi dolgozók, persze kizárólag csak biztatjuk őket, de szükség lenne erre a család részéről is.”
Budavári szerint őt vagy bármelyik kollégáját nem is feltétlenül szükséges bevonni a folyamatba. „Ha a sportoló nagyon magas szinten van, akkor igénybe lehet venni sportpszichológust is. Például amiatt, hogy bizonyos mozdulatokat képzeletben ismételjenek, csupán agytornaként. Ezzel életben lehet tartani a rutint. Ha a sérült mindezt még azzal is kombinálja, hogy a pályára is kijár, akkor tökéletes. De ennek tényleg a nagyon hosszú kihagyások esetében van létjogosultsága.”
A magyar szakember szerint a mentális felépülés tehát meglehetősen összetett, de közel sem annyira veszélyes, mint azt a spanyol lapban állították. És ez hatványozottan igaz a fiatal sportolókra. „Ők még könnyebb helyzetben vannak, hiszen egyrészt sok mindent kibírnak, így ritkábban sérülnek meg. Másrészt sokkal könnyebben regenerálódnak. Ráadásul olyan óriási játékkedv van még bennük, amely átveszi az irányítást. Így nem szoktak megtorpanni és leállni hosszabb gyógyulást igénylő sérülés miatt sem" - zárta Budavári doktornő.
