Szemben a bikával

Nemesapáti Norbertnek hiányzik a Játék határok nélkül forgatása, mert hatalmas családban érezhette magát. Ezen kívül bikával is szembenézhetett, ami szintén örök emlék. Igazi buli volt számára a televíziós műsor.

Nagy-Pál Tamás Sokan emlékeznek vissza nosztalgiával a kilencvenes évek vasárnap estéire, amikor a család a munkahét kezdete előtti utolsó közös órákat kihasználva leült a nagyszobában a tévé elé és együtt nevetett, izgult és a szurkolt a Játék határok nélkül magyar versenyzőiért. Ezt próbálta most feltámasztani a köztévé, több-kevesebb sikerrel.

A fiatalabb generációknak természetesen nem lehetnek emlékei a rendszerváltozás utáni évek egyik legnépszerűbb televíziós műsoráról. Közéjük tartozik a 18 éves Nemesapáti Norbert is, aki azonban már friss tapasztalatokkal rendelkezik: a profibokszoló ugyanis a magyar csapat tagja volt. „Ismerősömtől hallottam, hogy kaszting van, és gondoltam, megpróbálkozom vele. Rögtön utánajártam, mi is ez, hiszen én még csak négyéves voltam, amikor annak idején az utolsó évad ment a tévében. Szerencsére pont meg tudtam nézni pár ismétlést, és megfogott, úgyhogy nagyon örültem, amikor bekerültem a csapatba.” A WBC Youth Silver-öv birtokosa azt is elmondta, milyen céllal vágott bele a játékba. „Jó bulinak tűnt az egész, és az is tetszett, hogy csapatban kellett dolgozni, amit imádok. Szeretek másokkal ismerkedni és új területeken kipróbálni magam. Azért nem mindennap versenyezhet ilyen körülmények között az ember. Ráadásul az is vonzott, hogy soha nem volt részem még ennyire komoly produkció forgatásában, volt mire rácsodálkoznom.” Bár egy héten keresztül forgattak éjjel-nappal, egy pillanatra sem érezték, hogy elfáradtak volna. „Ez a remek társaknak volt köszönhető. Mindig jókedv uralkodott, rengeteget nevettünk. Nagy, közös buli volt az egész. A játékokat természetesen teljes erőbedobással csináltuk, de amikor éppen nem voltak, akkor örjöngtünk, táncoltunk, zenéltünk.” És ha már a játékok: Norbi amolyan torreádorrá vált, hiszen rögtön az elején bikával (fotó: MTVA) kellett szembenéznie a televízióból igen veszélyesnek tűnő gyakorlat során. „Nagyon szívesen vállaltam a feladatot. Dopping volt a küzdőtéren találkozni ezzel a félelmetes állattal. Persze picit mindenki tartott tőle, de közben örömmel csináltuk. Egyértelműen ez volt a kedvenc játékom. A bokszring természetesen inkább hazai pályán nekem, de bármikor szívesen visszamennék a bikához. Még mindig hihetetlen számomra, hogy álltunk egymással szemben.”

Adódik a kérdés: sportolóként mennyire félt a sérülésektől? „Szerintem egyáltalán nem voltak veszélyesek a játékok. Természetesen, mivel ez sporttevékenység, a veszély mindig fennállt, de akár otthoni fűnyírás közben is megtörténhet. Nem volt mitől félnünk.” Mivel a feladatokat nem ismerték előre, ésegyébként is lehetetlen lett volna bárhol gyakorolni, modellezni azokat, Norbinak nem volt különösebb elvárása magával szemben. „Mindent megpróbáltam a lehető legjobban csinálni. Az újdonság erejével hatott minden. Ha gyakorlunk, akkor az egész elveszítette volna a báját, más jellegű játékká vált volna. Lett volna rajtunk nyomás is, és már nem felhőtlen a szórakozás. Ez így volt tökéletes.” És akkor talán a feszültebb hangulatban barátságok sem születtek volna. „Mindenkivel nagyon jóban lettem. Katus Attiláról például soha nem gondoltam volna, hogy ennyire hétköznapi ember, szívesen beszélget bárkivel, nagyon rokonszenves. Pulai Imréről is ugyanez mondható el. Egyáltalán nem úgy viselkedtek, hogy ők már ismertek, mi meg nem, hanem kedvesek, érdeklődők voltak. Egy-két nappal azután, hogy véget ért a forgatás, már nagyon hiányzott a társaság, a rengeteg röhögés, a jókedv.” Norbinak felvetettük, hogy talán abból kifolyólag élvezte annyira a „társas játékot”, hogy ökölvívóként ritkán lehet ebben része. „Lehetséges. Bár attól, hogy egyéni sportoló vagyok, azért kellenek a jó edzőtársak, a jó kapcsolat a trénerrel, ami szintén csapatmunka. Persze a ringben egyedül vagyok, részben magamra utalva. Lehet, hogy ezért is szeretem nagyon a csapatsportokat, mert hiányzik ez a jelleg. Olyan volt az egész, mintha nagy családban lettem volna.”