Ügyeskedők paradicsoma

Kovács László szerint a TAO remek kezdeményezés, rengeteget segíthetne a magyar labdarúgásnak. Ennek ellenére nem érti, miért úgy alkották meg a törvényt, hogy tele van kiskapukkal, melyeket a hazai futballra rátelepedett ügyesek, okosak és kapzsik könnyedén ki is használnak.

Nagy-Pál Tamás „A magyar gazdaság és társadalom egyszerűen nincs olyan állapotban, hogy átlátható megoldásokat találjon a magyar futball helyzetére. De ez ennél sokkal mélyebb elemzést érdemelne” – zárta honlapunknak mondandóját (ITT) pár héttel ezelőtt a Tököl U17-es csapatának vezetőedzője, Kovács László. A mélyebb elemzést nála úgy kell érteni, hogy hetekig tudna mesélni a témáról, ezért első körben arra kértük, fejtse ki nekünk véleményét a kis egyesületek szemszögéből a látvány-csapatsportok támogatásról, vagyis a TAO-ról.

A szakember szerint a labdarúgás gazdaságában most zajló folyamatot úgy érthetjük meg, ha a régmúltba tekintünk, a különböző korszakokban ugyanis nagyon hasonló tendenciák figyelhetőek meg: „A negyvenes évek végéig a magánvállalkozók tartották fenn a klubokat, az állam szerepvállalása szóba sem került. A világháború utáni időszakban a politika hirtelen fontosnak tartotta a sportot, így a rendszerváltásig többcsatornás támogatási rend működött, ami borzasztóan elkényelmesített mindenkit, hiszen az állam finanszírozott teljesen függetlenül a teljesítménytől. Minden társadalmi alrendszer kitermeli a kötelezően velejáró következményeket, s azok nem elkerülhetők. Ha van féllábú rendelkezés, azt törvényszerűen kihasználják az ügyesek, okosak és a kapzsik. A szocialista korszak támogatása is ilyen volt, csak akkor mondjuk a párttitkárok telepedtek rá. A sport ráadásul arra mindig jó volt, hogy a semmi másra nem alkalmas embereinket elhelyezzük benne. Ez most is így megy.” A rendszerváltás után aztán a klubok és a sportszövetségek úgy érezték, hogy kezd nyűg lenni az állami szerepvállalás. „Ma szeretjük azt mondani, hogy a labdarúgás visszaesésének egyik oka az állami segítség hiánya volt. Arról kevesebbet beszélünk, hogy a kilencvenes években mekkora háború dúlt azért, hogy a szövetségek önállóvá váljanak. Többek közt azért, mert a hirtelen meggazdagodó vállalkozói réteg jó területnek találta a sportot a pénze legalizálására. Furcsa emberek jelentek meg a klubok körül. Mindenki meg akarta szedni magát. És megint mi történt? Ahogy a törvényi vagy a társadalmi körülmények megengedték, jöttek az élősködők. Amikor meg már nem volt mit elvinni, jöttek a hangok, hogy az állam miért nem támogat? Szerintem a szurkolók is ekkor szakadtak el igazán a labdarúgástól.” Közben pedig a futball továbbra is a politika kedvenc játékszerét töltötte be. „Elég, ha csak a Bozsik-programot nézzük meg, aminek a kezdetekben résztvevője voltam. Úgy nézett ki akkoriban, hogy a körzeti tornákon a rendező és résztvevő csapatok is kaptak valamennyi juttatást. Ez a gyakorlatban nem teljesen így történt.  Valakinek későn jutott csak eszébe, hogy ez mekkora propagandafogás, már csak kevés idő maradt a választásokig, ezért a pénzek végül bizonylatok nélkül mentek ki. Táskában hozták a bankókat az instruktorok, mondván: ha ráérünk, majd könyveljük. Akárhogy is nézzük, ez olyan, mintha megvettek volna kilóra. A futballunk közben le volt gatyásodva, így az edzőknek a pénz lett a legfontosabb. Gyűjtötték a gyerekeket fejkvótáért, a minőség pedig már nem számított.” Ebben az állapotban vezették be látvány-csapatsportok támogatást, vagyis, hogy a vállalkozók a sportcélú adományaikat leírhatják a társasági adójukból. „Szerintem remek elképzelés volt, és hatalmas segítség a magyar sportnak. Leszámítva azt, hogy a jelenlegi formájában egyáltalán nem egészséges. Ennek több oka is van. Vannak itthon ugyebár a nagy klubok, apparátussal, főállású könyvelővel, miegymással. Náluk ez nem okozott problémát. De ha komolyan vesszük, hogy ez piramis, akkor a rendszerben dolgozók nagy része annak az alján, a kisegyesületekben található. Ahol például a kocsmáros az elnök, és olyan embereket alkalmaznak, akik – a civil foglalkozásuk mellett – képtelenek a rendelethalmazban eligazodni. Nem értenek ahhoz, hogyan kell pályázatot készíteni.” Arról nem is beszélve, hogy a kis településeken a vállalatokat sem éppen egyszerű felhajtani. „Ahhoz, hogy valaki ily módon támogasson sportvállalkozást, olyan minőségű cégének kell lennie, hogy legyen társaságiadó-befizetése, aminek egy részét ugyebár sporttámogatásra fordíthatja. Azt nehezebben értik meg, hogy így anyagilag jobban is járnak. Vannak cégek, melyek nem is tudnak az egészről, mert örül a családi vállalkozás minden tagja, ha az egész napi munka után este tízkor ágyba zuhanhat. Vagy azt mondja, hogy dögöljön meg a futball az összes zselézett hajú, tetovált játékossal együtt. Ezeket a vállalkozásokat kellene a mini egyesületeknek meggyőzniük.” Mert mi is történhet, ha megvan a lehívható pénze a klubnak, de nincs, aki odaadja neki? „Megjelenhet egy ember, aki azt mondja, hogy iksz százalékért én adok neked. Hisz’ ne felejtsük: magyar futballról beszélünk. Jönnek a sáposok, és ráülnek a témára. Ennek pedig az a vége, hogy a sportegyesületbe a TAO-nak már csak a töredéke jut el. Valaki mindig lesz, aki az egyesület és a valódi adakozó között van, és nagyon jól jár.” Kovács úgy véli, a megoldás nem lenne annyira bonyolult. „Az államnak előzetesen fel kellett volna mérnie: ha minden egyesület kifogástalan pályázatot nyújt be, akkor mi az az összeg, ami maximálisan erre fordítható a társasági adóból? Ezt el kellene különíteni, és azt mondani: mivel a vállalkozók úgyis be fogják fizetni, elbírálom a pályázatokat és utána kifizetem a pénzeket. Mert a kisegyesületek esetében egyáltalán nem reális, hogy felhajtsanak szponzort. Ha az állam eldöntötte, hogy ezt odaadja, akkor miért nem teszi meg valójában?” Az edző szerint azt is meg kell vizsgálni, mire költik a TAO-támogatást. „Az első évben viszonylag könnyen megítélték a pénzeket a pályázatokra. Később kezdték el azt, hogy nézzük meg, hány játékos lépett pályára... Előjött megint a fejkvóta. Ekkor már szerintem a valós célok háttérbe szorultak, csak a statisztikai adatok számítottak. Ennek a következménye, hogy az egyesületek elkezdtek összevonódni, ide-oda bérelgetni egymástól a csapatokat, és vadászni a gyerekeket a még kisebb településekről. Megint itt az a réteg, amely azon ügyeskedik, hogyan lehet a rendszert kijátszani, ami eredetileg arról szólna, hogy a gyereknek legyen cipője, nadrágja, labdája.” Amit egyébként eleinte meg is kaptak. „Mindenki örült, és vette a cuccot a fiataloknak. Tényleg arra ment a pénz, amire kellett. A támogatás ekkor még kimondott sikertörténet volt. Hihetetlen mennyiségű labdát, bóját és rugófalat vettek az egyesületek, felöltöztették a csapatokat. Olyan segédeszközöket vásároltak, melyekre korábban álmukban sem gondoltak volna, civilizált lett a piramis aljának a környezete. Aztán eljött a második esztendő, amikor lehívták a klubok a pénzt, majd azon gondolkoztak, hogy akkor most vegyek még egy melegítőt a gyereknek? Vagy vegyek újabb sporteszközöket, amelyek öt-tíz évig jók lesznek? Hová tegyük a pénzt?! Nyilván sok klubvezetőnek megfordul a fejében, hogy milyen jól is nézne ki az ő zsebében. Ezzel a támogatások újabb szelete megy magáncélra. Elmennek külföldi utazásokra a csapattal, az edzőtáborokkal nagyon sokat lehet játszani. Ott vannak a sportruházatok, amiről ki dönti el, hogy az most gyerek vagy felnőtt méret? Ki ellenőrzi egyáltalán? Millió trükk van.” Kovács végül hozzátette: őt nem érdekli, hogy ki, mit csinál a pénzzel, egyszerűen bosszantja, hogy alapvetően jó koncepciókat hogyan züllesztünk el rendszeresen. „Nem tudom, mi lehet az oka. Olyan, mintha a hatással senki nem törődne. Mi lesz például a kistámogatókkal, ha kivezetik a TAÓ-t egyszer? Akik addig adtak (akár csak tíz-húszezer forintot), amíg nem létezett ez a rendszer, és most meg lehetnek sértődve, mert senkit nem érdekelnek. Vajon visszahozható ez  a szponzor réteg? És persze mindez még mindig csak kis szelete hazánk labdarúgásának, ugyanis több területén is ugyanezt látom, legyen szó edzőképzésről vagy a szövetség rendelkezéseiről.”