Mi a közös Roberto Carlosban, Diego Forlánban, José Luis Chilavertben és Lionel Messiben? Egyszerű: mindnyájan az U20-as dél-amerikai kontinenstornán mutatták meg először tehetségüket a világnak, később pedig világsztárokká váltak. Tízes toplistánkat közülük állítottuk össze.
Nagy-Pál Tamás Véget ért Uruguayban az U20-as dél-amerikai kontinenstorna első csoportköre, ahol ugyan született két meglepetéseredmény – Argentína Paraguaytól, míg Brazília a házigazdáktól kapott ki – a földrész két meghatározó válogatottja kivívta a továbbjutást, ahogy a szintén esélyesnek tartott kolumbiaiak és uruguayiak is.
Neymar
Mint gyorshír formájában már beszámoltunk róla, ez a torna most a játékosmegfigyelők kedvenc helyszíne, a topklubok pedig versengenek egymással, hogy megszerezhessék a seregszemlén brillírozó Giovanni Simeonét, José Cevallost vagy Guilhermét. Arra gondoltunk, hogy a Marca spanyol napilap segítségével összeszedjük: kik azok az Európában szupersztárrá lett játékosok, akik a tornán mutatták meg magukat először a nagyvilágnak? Vannak bőven, de mi objektív és szubjektív szempontok alapján a legjobb tízet szedtük össze.
A lista utolsó, de ettől még nagyon is előkelő helyén a Barcelona ásza, Neymar tanyázik, aki néhány év múlva akár feljebb is kerülhet, de ahhoz azért előbb még jelentős trófeát kellene nyernie. 2011-ben, Venezuelában vett részt a tornán, ahol amellett, hogy gólkirály lett, világbajnoki címig vezette csapatát. Sokak szerint minden idők egyik legjobb brazil ifjúsági válogatottjában szerepelt, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy 6-0-ra nyertek az Uruguay elleni döntőben.
Diego Forlán került elé, aki az 1999-es tornán ezüstérmet nyert az uruguayi korosztályos gárdával. A még mindig aktív és már száztizenegyszeres (!) válogatott támadó három évvel később lett a Manchester United játékosa, de sikereit nem a szigetországban, hanem Spanyolországban érte el: az Atlético Madriddal például Európa Ligát nyert, de kétszer gólkirály is volt. Pályafutása csúcsának a 2010-es vb tekinthető, ahol a negyedik helyig vezette Uruguay csapatát és megkapta a torna legjobb játékosának járó Aranylabdát is.
Roberto Carlost, aki a nyolcadik helyre fért oda, még mindig minden idők legjobb balhátvédjeként tartják számon. 1991-ben, Venezuelában a világbajnok brazil csapat tagja volt alig tizennyolc évesen. Még négy év telt el, mire az öreg kontinensre jött az Internazionale csapatába. Későbbi sikereiről talán senkinek nem kell beszámolni, csak a miheztartás végett: három Bajnokok Ligája- és négy spanyol bajnoki cím a Real Madriddal és természetesen a 2002-es vb-aranyérem.
Hetedik a paraguayi futball legismertebb alakja, José Luis Chilavert. A szabadrúgásgóljairól elhíresült kapus 1985-ben egészen az ezüstéremig menetelt. Egyetlen csapattal nem bírt honfitársaival: a listánkon szintén helyet kapó, Romário vezette brazilokkal. Mindettől függetlenül a torna legjobb kapusának választották meg. Bár Európában nagy sikereket nem ért el, pontrúgásokból szerzett góljai miatt mindenhol közönségkedvencnek számított.
A hatodik helyen Bebeto következik, aki olyan brazil válogatottat vezetett az első helyre, amely elképesztő, 16-3-as gólkülönbséggel végzett. Európában a spanyol bajnokságban tette le a névjegyét, a Deportivóval kupát nyert. Szerepelt az 1994-es felnőttvilágbajnokságon, ahol Romárióval egy csapatban játszva aranyérmet ünnepelhetett.
Ha már kétszer is szóba került, akkor következzen is utána honfitársa, Romário, aki az 1985-ös U20-as tornán nemcsak aranyérmet, de gólkirályi címet is szerzett. Három évvel később lett PSV támadója, de Európában megfordult a Barcelonában és a Valenciában is. Pályafutása csúcsát 1994-ben érte el, amikor vezetésével Brazília megnyerte a már említett vb-címet, a katalán klub pedig bajnoki győzelmet ünnepelhetett. Csak azért nem lett ebben az évben Aranylabdás, mert akkoriban kontinensünkön kívüli játékos még nem kaphatta meg azt.
Európában talán a listáról Enzo Franscescoli neve a legkevésbé ismert. Az 1981-es tornán aranyérmet akasztottak a nyakába az uruguayi csapat tagjaként, az országnak ez volt sorozatban a negyedik sikere. A két legfontosabb egyéni elismerést is hazavihette a csatár, hiszen a legjobb játékosa és gólkirálya is lett a viadalnak. A mi kontinensünkön „mindössze” a francia bajnoki cím jött össze neki a Marseille-jel, utána kisebb olasz klubokban (Cagliari, Torino) játszott. Mégis hogyan került rangsorunk negyedik helyére? Úgy, hogy Argentínában, a River Plate csapatában igazi szupersztárnak számított. Négyszer lett gólkirály, úgy, hogy az első és az utolsó címe között tizenegy(!) év telt el és kétszer megnyerte a kontinens legrangosabb kupasorozatát, a Libertadorest. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy hazáját háromszor ajándékozta meg Copa América sikerrel.
Rolandinho
A képzeletbeli dobogó legalsó fokára a mindig mosolygó Ronaldinho fért fel. Annak az 1999-es csapatnak volt tagja a brazil támadó, amely bár látványosan játszott, végül bronzéremmel térhetett haza, amely sikersztorinak azért nem számít hazájában. Annál inkább későbbi pályafutása: már a PSG futballistája volt, amikor vb-aranyérmet nyert, egy évvel később pedig a Barcelona labdarúgója lett. A katalán sztárklub európai uralma gyakorlatilag vele kezdődött, hiszen ő vezette BL-győzelemre csapatát, akkor már aranylabdásként. Még most is focizik – Braziliában –, pályája második fele azonban már nem volt ennyire fényes, de a csúcsán kétségtelenül az egyik legjobb volt a világon.
Szubjektív listánkon azonban mi még nála is előrébb rangsoroltuk Diego Armando Maradonát. Rá is igaz, ami Romárióra: biztosan nyert volna Aranylabdát, ha a szabályok lehetővé tették volna korábban is. 1977-ben és 1979-ben is ott volt a tornán. Az első csúfosra sikerült, még a csoportból sem jutott tovább Argentínával, de ezt nyilván nem lehetett az akkor még csak tizenhét éves csatár nyakába varrni. Két évvel később már ezüstéremmel térhetett haza Uruguayból, ráadásul kvalifikálta magát csapatával arra a korosztályos vb-re, melyet végül meg is nyertek. Európában a Barcelona és a Napoli színeiben érte el sikereit, persze igazából a válogatottban mutatott teljesítményére emlékszik rá a világ, hiszen 1986-ban világbajnoki aranyérmet akasztottak a nyakába.
Ki előzheti meg szerintünk még az isteni Diegót is? Természetesen honfitársa, sokak szerint hasonmása, Lionel Messi. Még, ha az ő esete különlegesnek is számít. Csak tizenhárom éves volt, amikor már a Barcelona játékosa lett, így a huszadik tétmeccsén is túl volt gránátvörös-kék mezben, amikor a korosztályos kontinenstornán szerepelt 2005-ben. Bár jól játszott, meg kellett elégednie a bronzéremmel, ami azonban kvalifikációt ért azon a korosztályos vb-n,a melyen aranyérmet nyert és a torna legjobb játékosa, gólkirálya lett. Sikereit nehéz számba venni: három BL-, hat spanyol bajnoki cím, rekordnak számító négy Aranylabda – ezek csak a legeslegfontosabbak. Számtalan gólrekordot tart már, emellett gólkirályi címeinek se szeri, se száma. Egyedül a felnőttválogatottban mutatott teljesítményét kritizálták sokáig, a nyári vb-n ezüstérmet szerzett, és a legjobb játékos díja – sokan vitatkoztak rajta, hogy biztosan neki kellette kapnia – is az övé lett. Ha objektíven nézzük, eredményei miatt senki sem veheti fel vele a versenyt az első helyért. S még mindig csak huszonhét éves…
Persze ezt a listát lehetett volna még folytatni bőven. A teljesség igénye nélkül Claudio Taffarelt, Diego Pablo Simeonét, Juan Román Riquelmét, Edinson Cavanit vagy Alexandre Patót is belevehettünk volna. Ön szerint kint hagytunk ki jogtalanul? Írja meg nekünk kommentben!
