(Bíró)családi kör

Gellén Antal nagyon örül, hogy a lánya és a fia is a nyomdokaiba lépett, és játékvezető lett. Most már közösen is vezetnek meccseket. A szurkolók bekiabálásait neki és gyerekeinek szó nélkül tűrnie kell, ami szerinte erősíti a személyiségüket, és felkészíti őket a nem éppen romantikus leányregényekbe illő mindennapokra.

Nagy-Pál Tamás Gellén Antalnál kevés büszkébb édesapát találni. A harkányi futball-játékvezetőnek két bajnokin is a 17 éves lánya, Elizabeth, illetve két évvel fiatalabb fia, Dávid volt az asszisztense. Utóbbi alig néhány hete tette le a vizsgát. Könnyen lehet, hogy a világon egyedülálló triót alkotnak.

A családfővel beszélgettünk. – Nyilván vérbeli játékvezetői família tagjához van szerencsém... – A legkevésbé sem, a családból én vagyok az első, aki ezt a hivatást választotta. Fiatalkoromban fociztam, az NB II-ig vittem, aztán mindkét térdemet műteni kellett. Nem szerettem volna elszakadni a sportágtól, ezért egy barátommal együtt belevágtam a bíráskodásba. – Akkor viszont fogalmazzunk úgy: játékvezető-dinasztiát alapított. – Pedig nem tereltem a gyerekeimet. Elizabeth a Pécsi MFC, míg Dávid a Kozármisleny korosztályos gárdájának a játékosa. A lányom egy barátnőjével együtt döntött úgy, hogy játékvezetői vizsgát tesz. Aztán a fiam is felbátorodott, vagy mondjuk inkább úgy: nem akart kimaradni a jóból. – Ők profi labdarúgók vagy profi játékvezetők lesznek? – Futballistaként mindketten ügyesek, de Elizabeth csak másfél éve kezdte el komolyabban a játékot, így aligha jut el az NB I-ig. A fiam óvodás kora óta játszik, igazi csatár, tavaly majdnem gólkirály lett. De őszinte leszek: szerintem belőle sem lesz élvonalbeli futballista. Ugyanakkor most még azt sem lehet kijelenteni, hogy profi bírók lesznek. Ahhoz nagyon fiatalok. Előbb ki kell fejlődnie a személyiségüknek, s el kell fogadtatniuk magukat játékosokkal és szurkolókkal. Elizabeth azért kap megjegyzéseket, mert lány, Dávid meg azért, mert még szinte gyerek. Én hét éve voltam már a szakmában, amikor megválasztottak a megye legjobb játékvezetőjének. Rengeteget kell még tanulniuk. – Apaként hogyan viseli, amikor megszólják őket egy-egy ítélet után? – A pályán nem az apjuk vagyok, hanem a kollégájuk. Nem jól érezni szeretnénk magunkat, hanem minél kevesebb hibával dirigálni a meccset. Úgy, hogy véletlenül se nyúljunk bele a végeredménybe. Ezt eddig sikerrel tettük. – Akkor sem szorul ökölbe a keze, amikor éppen az egyik gyermekét szidják? – Meg kell tanulni kezelni azt is. A gyerekekkel is sokat beszélgetek erről. Így fejlődik a személyiségük, és mindezt később is hasznosítani tudják, hiszen az életben sem fognak fennakadni azon, ha negatív kritika éri őket. Egyszerűen nem tehetjük meg, hogy ezzel foglalkozzunk. Sokat segít, hogy játékosként is átéltek sok mindent. Magam amúgy az elmúlt időszakban edzőként irányítottam a Harkány felnőttgárdáját, most pedig az U11-es korosztálynak vagyok a trénere. – Mennyit segít nekik, hogy családtagok? – Természetesen még nincs nagy rutinjuk, így kontrollálnom kell őket. Ha valamit nem tudnak biztosan, felteszik a zászlót, felvesszük a szemkontaktust, és úgyis enyém a végső döntés. Egyébként sincs velük különösebb probléma, ráadásul mind a ketten jó tanulók. – Büszke arra, hogy a nyomdokaiba léptek? – Nagyon. Én a koromnál fogva többet nem érhetek már el. Nekik viszont akár komoly karrierjük lehet. És nem utolsó szempont az sem, hogy már fiatalon dolgoznak, amit pedig kapnak érte, megtarthatják zsebpénznek. Már most megtanulják, mi az értéke a kemény munkának.