Habkönnyen nyerte meg a leány tini kosárlabda-bajnokságot a Csata DSE. A titok a rendkívül erős kezdőötös és a közösségteremtő versenysport. A színvonalról – egyben a sportág problémáiról – a vezetőedzővel, Wéber Krisztinával beszélgettünk.
reb A pasaréti nyolcas döntőben a legszorosabb meccsén is 24 pontos győzelmet aratott a Csata DSE leánycsapata, a Vasast pedig majdnem ötven ponttal iskolázta le a fináléban (90-43). Persze, aki figyelemmel követte a tini kosárlabda-bajnokság alakulását, nem érhette meglepetésként a fővárosiak könnyed sikere. A korábbi fordulókban is jellemzően soktíz pontos diadalokat arattak, egyetlen egyszer, a Sopron ellen nyertek „csak” hat ponttal. Akkor is hosszú menetelésben volt az együttes, külföldi tornáról érkezett a rangadóra…
– Igyekeztük szolidan kezelni az esélyeinket, de harmadik éve zajlik a tizenhárom évesek versengése, és harmadszor nyert a Csata – kezdi Wéber Krisztina, a bajnokcsapat edzője. – Természetesen nyerni akartunk, csakhogy a döntő mindig más kávéház. Örülök, hogy a lányok ennek ellenére a tudásuknak megfelelően teljesítettek.
csata_dse_tini
Bár korábban hivatalos meccsen nem léptek pályára a Szekszárd ellen, oda-vissza alapon játszottak edzőmérkőzést a másik otthonában, abból derült ki, hogy ők lehetnek a legnagyobb ellenfelek. Viszont a szekszárdiak másodikként jutottak tovább a csoportjukból, így már az elődöntőben összefutottak (79-57).
Az edző szerint több elemnek köszönhető a Csata-fölény. Részben nagy szerencsének tartja, hogy Becskei Zsófia, Boros Júlia, Dénes Anna, Madár Eszter, Pánczél Ilona személyében kiemelkedően erős kezdőötös állt össze. A többiek fiatalabbak vagy később érkeztek az együtteshez, de az öt grácia hosszú ideje együtt játszik, s technikailag és fizikailag is jól elsajátította az utánpótlás-nevelésről ismert műhelyben elvárt tudást. Máshol pedig, könnyen előfordulhat, éppen ez az évjárat számít lyukasnak.
Wéber több helyről hallotta vissza, hogy keveset edzenek a játékosok. Míg ők heti ötször készülnek, az ellenfelek közül néhányan csak háromszor.
– A gyerekeknek nem mindenhol a kosárlabda a legfontosabb. Nem ostorcsattogtatás zajlik nálunk, de aki belép az ajtón, azt felkészítjük arra, hogy kizárólag versenykosárlabda zajlik. A határozott renddel együtt is különleges közösség és atmoszféra alakul ki, mindenki érzi, hogy helye van a rendszerben.
Arra a kérdésre, hogy mennyire nehéz pályán tartani az ígéretes játékosokat, a szavak előtt sóhaj a válasz. Komoly problémának látja, hogy rengeteg külföldi veszi el a helyet a magyar fiatalok elöl, akik egy-két évig csupán a padról nézik a játékot. Amikor pedig lehetőséget kapnának, már sem mentálisan, sem fizikailag nem tudják felvenni a ritmust.
A másik jelentős gond, hogy az érettségi táján komoly dilemmába kerül a nemzedék, hiszen nem látja a folytatást. Egyetemi-főiskolai bajnokság nincs, ösztöndíj szintén, nem tetszik összeegyeztethetőnek az élsport és a tanulás. Nem véletlen, hogy aki teheti, külföldre távozik. A szakember szerint valódi segítséget az sem nyújt, hogy a felnőtt női élvonal minden alapszakasz meccsén húsz percet kell juttatni legalább egy húsz év alatti játékosnak.
– Sokkal szigorúbb szabályozásra lenne szükség ahhoz, hogy valódi hatást érjen el. Odaállítom magam elé a gyerekeket, és azt kérem tőlük, hogy mondjanak egy női kosárlabdázót, amilyenek lenni szeretnének, Iványi Dalma nevét említik, és nem tudnak újabbakat mondani. A legtöbb csapatban a tinédzserek, az akadémián pallérozódó fiatalok a légiósokat nézik. Akkor meg miről beszélünk?
