Már szivaccsal is vérre megy...

A Magyar Kézilabda Szövetség új szakmai és sportigazgatója, Marczinka Zoltán szerint a képzésre kell helyezni a hangsúlyt, és komolyan át kell gondolni az utánpótláskorú játékosok versenyeztetését.

reb A Nemzeti Kézilabda Akadémiát a szövetség leányvállalatának tartja Marczinka Zoltán, a szövetség új szakmai és sportigazgatója. De úgy látja: szükség van még egy-két évre, hogy a teljes képzési rendszerünk kiforrja magát. Marczinka Zoltánnal beszélgettünk.

– Nemzetközileg elismert szakemberként hogyan látja, milyen erőt képvisel a magyar kézilabda-utánpótlás? – Noha előfordult, hogy egy-egy világversenyre el sem jutott a korosztályos válogatott, tavaly minden eseményen képviseltük a magyar színeket, s nem is akárhogyan. A fiú U18-as Európa-bajnokságon szerzett ezüstérem nagyszerű eredmény, akárcsak az egy évvel korábbi női U19-es kontinensviadalon elért második hely. Ezek a sikerek támpontot adnak, egyúttal megmutatják, hogy vannak zászlóshajóink. – Minek köszönhető a mind jobb szereplés? – A környező országokhoz képest kiváltságos helyzetben vagyunk, mert a tao-támogatás révén sosem látott összegeket fordíthatunk az utánpótlásra. Örömteli: annak ellenére eredményesek tudunk lenni, hogy szakmailag még keresi magát a hazai utánpótlásképzés. A korábban kis műhelyekre, akár testnevelőkre épülő bázisok szerepét egyre inkább átveszi az akadémiai rendszer, élén a Nemzeti Kézilabda Akadémiával, amely tulajdonképpen a szövetség leányvállalata. Már nagyon jó az országos lefedettség, pozitívak a visszajelzések, de szükség van még egy-két évre, hogy kiforrja magát a rendszer. – Mégis, miben kellene változtatni? – Elsősorban a képzésen. A legjobbakat gyakran túlversenyeztetik, és nem jut idő a hibák kijavítására. Lényeges, hogy fiatalkorban a képzésre kerüljön a hangsúly. Fontos, hogy a játékosok megkapják azokat az alapokat, impulzusokat, amelyekkel sikeresek lehetnek a felnőttkarrierjük során. Rossz látni, hogy néha a legkisebbek versenyei, a szivacskézilabda-meccsek is vérre mennek, és óriási indulatokat váltanak ki.

– Az eredménykényszer miatt? – Így van. Míg a dán, a norvég vagy akár a francia kézilabdában nem hajszolják a győzelmeket az utánpótlásban, a magyar edzőket már a korosztályos sportban is az eredmények alapján ítélik meg. Törvényszerű, hogy a legjobb játékosokhoz nyúlnak, akár többször is, mint a nevelés érdeke megkívánná. A trénerekbe égett az eredménykényszer. – Van realitása annak, hogy változzon a felfogás? - Nehéz kérdés, mert ha igennel vagy nemmel kellene felelnem, lehetséges, hogy most az utóbbival válaszolnék. Ugyanakkor optimista vagyok, és igenis hiszem, hogy meghonosodik a külföldön már bevált, kevésbé eredményorientált szemlélet. – Több szakember is nehezményezi, hogy a férfi és női élvonalban is légiósok veszik el a helyet a magyar, és főleg a fiatal hazai játékosok elől... – Ez fontos probléma, amelyre megoldást kell találni. Persze, ösztönzéssel, és nem kényszerrel. Hiába szélesítjük az alapot például a „Kézilabda az iskolában” elnevezésű programunkkal, hiába tökéletesítjük az akadémiai rendszert, ha nincs kimenet, megfelelő felvevőpiac az utánpótláskorból kilépő magyar játékosok számára. Ahogy a párhuzamos versenyeztetés megszüntetésében, ebben a kérdésben is közös nevezőre kell jutnunk a klubokkal és a ligákkal. Nyilván nem minőségi játékosok helyett akarunk kevésbé jókat látni a pályán, de ne felejtsük el: a magyar bajnokság a válogatottak jó szereplését is elősegíteni hivatott. Akkor már legyünk annyira részrehajlók, hogy az ugyanolyan képességű kézilabdázók közül a feltörekvő fiatalnak adunk lehetőséget. Hiszen a sajátjainkról, a magyar kézilabdáról van szó.