Tour de Szkopje

MUNKATÁRSUNK JELENTI SZKOPJÉBÓL. Szembeszökő szegénység, koldusok, piszok és kóbor kutyák... Van Szkopjénak szép arca is, de nem kell ahhoz negatívnak lenni, hogy mégis ezek legyenek a meghatározó élmények az U17-es leány kézilabda Európa-bajnokság otthonáról.

Roska Emese BoglárkaAhogy Hajdu János szövetségi edző a dánok elleni első Európa-bajnoki meccs előtt mondta, ha kikapnak, sem estek ki, s ha nyernek, sem jutnak tovább. Mint ismert, az életeük első világversenyétől érezhetően megszeppent lányok, bár az utolsó negyedóráig vezettek, 33-30-ra elbuktak az esélyes északiakkal szemben a szkopjei U17-es kézilabda-kontinensviadal nyitányán.

Rögtön másnap viszont a norvégokat érte hidegzuhany, hiszen a magyar csapat a gólokat nézve 40-29-es leckét adott nekik „kézilabdából”. A győztes együttes játékosai dalolva tértek haza, s talán az is fokozta a jókedvet, hogy a meccsnapot megelőző estékkel ellentétben ezúttal a stáb nem kérte el a takarodókor a telefonokat. A pihenőnapon pedig – az egyébként meglehetősen egyhangú programot megtörve – járt némi kikapcsolódás, így következhetett a kirándulás az Eb otthonában. Csakhogy bármennyire nem akarunk fanyalogni, Szkopje és az üdítő városnézés nem jár kéz a kézben. A macedón fővárosból az elmúlt napokban ugyanis semmi mást nem láthattunk, csak koszt, piszkot, kóbor kutyákat és kéregető családokat, gyerekeket. Az edzések egyik helyszínéül szolgáló, a városközponttól alig pár száz méterre található csarnok környéke önmagában felkiáltójel az elhanyagoltság mellett: talán parkolónak szánt épületek állnak, félig összerogyva. Pedig a pálya néhány évvel ezelőtt még a Vardar Szkopje egyik felkészülési helyszíne volt… Pénteken olyan kirakodóvásár foglalta el az utat a csarnok felé menet, amelyhez képest a józsefvárosi vagy az ecseri piac az igényesség netovábbjának tetszhet. A városban egyébként mintha hiánycikk lenne a kuka, csak nagy keresgélés után találni néha egyet-egyet. Annak megfelelően aztán mindenütt szemetes az utca, a parkban kiégett a fű. Egyszerűen lehangoló a látvány. „Szegény az ország, nagy a korrupció” – mondja Adriana, a félig magyar csapatkísérő, aki egészen jól tűri a városra tett pikírt, de szemmel láthatóan valóságalappal bíró megjegyzéseket. Szóval, a szünnapon csak felkerekedett a társaság – Hajdu János szövetségi edző a szállodában maradt, és készült a vasárnapi, szlovákok elleni találkozóra –, s a Duna mellett csupán erecskének számító Vardar folyó mentén átsétál a középkorból a civilizációba.

Hihetetlen a kontraszt: az egyik híd alatt még hajléktalan család kéreget. Maszatos arcú, csillogó szemű, ezerszer jobb sorsra érdemes, ártatlan tekintetű gyerekek nyújtják mosolyogva a kezüket néhány denar reményében, kevéssel arrébb pedig impozáns színház és múzeum emelkedik, s gyönyörű híd vezet át, a belvárosba. Szkopjét cirka 2350 évvel a halála után is Nagy Sándor uralja. Garantált, hogy legalább minden második köztéri emlékmű az ő lovas szobra, legtöbbször monumentális és szemrevaló. A kéregetők és a középkor mellett legalább olyan meghatározóak az árusok, akikkel vígan lehet alkudozni a különböző holmikra (a bazárban szinte bármi megtalálható), s nehezen tágítanak: néha egyszerűbb megvenni a portékát, mint lerázni őket. Összességében egyébként a belváros nagyon tetszett a lányoknak, Bartalos Béla edző szerint pedig nagyot téved, aki koszfészeknek titulálja Szkopjét, hiszen kimondottan szép a központi rész. A külváros pedig olyan, mint az arab világban (az pedig neki ismerős, hiszen huszonegy évet dolgozott végig ott). A lányok persze fotózkodtak, s elkészültek a már-már kötelezőnek számító szelfik is, a fagyi pedig jól jött a rekkenő hőségben. Egyedül a labda hiányzott.