Zuglói kardábécé

A tizennégy éves Pusztai Lizának a junior VK-n elért bravúrja vezette el vasárnapi rovatunkat a nevelőműhelybe, a BVSC-Zuglóba. Bódy István mesteredzővel a gyermekek és a sportág megváltozott világáról beszélgettünk. Maga Liza csak érintőlegesen került szóba. Az írásból az is kiderül, miért.

Szekeres István Nemcsak a sportágban kelt híre, hanem általános feltűnést is kiváltott, hogy a mindössze tizennégy éves Pusztai Liza két hete ötödik lett a lengyelországi Sosnowiecben rendezett junior kard Világ Kupa-versenyen. A 18-20 éves vetélytársak közül többnek a skalpját gyűjtötte be. A részleteket a Liza, a kardtündér című írásunkban már olvasóink elé tártuk. A leány felkészítését a BVSC-Zuglóban Bódy István mesteredző vezeti a fia, Benjámin társaságában. A papa éppen kettős jubileumot ül: ötven éve kezdett vívni, és éppen öt éve dolgozik a jelenlegi klubjában. Nem volt nehéz megállapodni vele, hogy az interjúnk nem Lizáról szól. Egyrészt azért, hogy ne a leány háta mögött vagy feje felett tárgyaljunk róla. Másrészt pedig azért, mert Bódy mester azt mondja magáról: soha nem volt ígérgetős edző, például a szülőknek soha nem mondta azt, hogy mekkora versenyző lesz a gyermekükből. Így Liza jövőjéről sem mondana jóslatot, legyen elég annyi, hogy jó úton jár, de még az elején.

A versenyzői pályafutását nagyon korán befejezte, viszont attól, vagyis 1978-tól kezdve dolgozik edzőként. Volt már dolga néhány, hasonló üstökössel. Egy részük nem futott be nagy ívű pályát, de Boros György például világbajnok lett. – Mielőtt belevágnánk az eredeti témánkba, az utánpótlás-nevelés műhelymunkájába, mit jelent az, hogy amatőröket is fogad a szakosztályuk? – Szerdán és pénteken tartunk nekik foglalkozást. Két típus vesz részt, az egyik a régi vívó, mint az egyik egykori tanítványom, aki ötvenegy éves, illetve a kezdő, akit a kíváncsiság hoz ide. Felszerelést is adunk, mert mindenki fontos, akit valamiért vonz a pást. – És nyilván az esztétikus környezet is… – Huszonhat pástunk van, a vívóterem tágas, világos, barátságos, és – ahogy mondani szokás – a fürdőben sem rozsdásak a csapok. Az ilyen környezet a gyermeket vonzza, a szülőt megnyugtatja. – Milyen a mai gyerek az edző szemével? – Merőben más, mint évtizedekkel ezelőtt. A tekintélyelvű tanításnak vége, hiszen a fiatalok nyitottabbak, tájékozottabbak. És kritikusak. Ha tőle pontosságot várunk, de az edző folyton elkésik, azt észreveszi, és fel is rója. Ráüvölteni nem tanácsos, mert zokon veszi, meggyőzni viszont hagyja magát. Különös jelentősége van az edző emberi és szakmai minőségének. A hitelességének. – Mennyire változott meg a vívás és a felkészítés az elmúlt évtizedekben? – Korábban a helyes technika állt a középpontban, a míves, szép vívás. A sportág mára atlétikussá vált, dinamikus, lendületes lett. Annak szellemében folyik már az utánpótlás-nevelés is. – Mikor és hogyan kezdődik? – Nagyjából nyolcéves korban, általános fizikai képzéssel. De nagyon hamar, akár egy hónap múltán már fegyvert adok a kezükbe. Elvégre a gyerek azért jön, mert vívni akar, és minél előbb szeretné maga is csinálni azt, amit például a vívós videójátékokból már megismert. Lényeges, hogy kis korban mindent játékos formában kell gyakorolni. A szökdelős járás önmagában fárasztó és unalmas, de ha sorversenyt csinálunk belőle, a gyerek a csapata győzelméért, motiváltan végzi el a szükséges feladatot. Megcsinál, ha felszólítjuk rá, mondjuk száz kitörést is. De sokkal hatékonyabb, amikor azt mondom, hogy szépkitörés-versenyt rendezünk, mert az alkalmasabb pszichés feltétel a mennyiség elfogadására. – A több mint fél évszázada született sportiskolai rendszer egyik alapelve volt az életkori sajátosságoknak megfelelő képzés. – Igen, az fontos szemléleti változást hozott. Nekem pedig az volt a nagy szerencsém, hogy az edzői pályámat Szőcs Bertalan irányításával kezdtem, aki a nevelésben is példakép. – Hogyan mérik fel a gyerekeket? Hiszen vívni még nem tudnak. – A pszichés jellemzőiket figyeljük. A futásában tehát nem a gyorsaságot, hanem az arra fordított figyelmet, a mozgás összerendezettségét, a türelmet, az akarást. – De hamar elkezdődik a technikai képzés is, nem? – Az folyamatos, de még nincs főszerepben. A hiányosságok ugyanis később is pótolhatók, előbb a versenyzői egyéniséget formáljuk. Motiváljuk a kezdőket, az a cél, hogy a gyerek akarjon idejárni, akarjon vívó lenni. – Aztán eljön a kemény felkészülés korszaka is… – Nagyjából tizennégy éves kor táján. Akkor már elkezdődnek a nagy futások is. Szombatonként például a margitszigeti nagykörön, időre. A futást azért tartom kiemelten fontosnak, mert az állóképességet és akaraterőt is fejleszti. Hasonló szerepe van például az ugrókötelezésnek. Rekreációra az úszás is kiváló. Nagyon hatásos a jóga is, azt csinálja péntekenként Liza is, Benjámin fiam irányításával, mert a kedvező testi hatásain túl segít „összerendezni” a fejet, a gondolatokat. – Az egyéb fizikai terhelésnek, például az erőfejlesztésnek van szerepe? – Módjával. Mert például nagy tömegű vívóizmokra egyszerűen nincs szükség. A vívás jelentősen eltér a hétköznapokban használatos mozgáskultúrától, annak minden elemét tanulni és gyakorolni kell. – Nyilván fontos viszont a gyorsaság, a robbanékonyság… – Fontos, persze. Én azonban eléjük helyezem a tempót, de azt a fej találja meg.

– Mindezek tükrében azért, kérem, jellemezze nekünk Lizát! – Különleges figura, kiváló alkat. Jobbak az eredményei, mint amennyi a tudása alapján elvárható lenne, viszont ösztönösen jó a ritmus- és tempóérzéke. Mer támadni az idősebbek, a nagyobbak ellen is. Még nem lehet túlzottan terhelni, de a felfogása alapján ítélve, az sem okoz majd gondot neki. Örülnék, ha még tudna nőni tíz centit. Kitűnő tanuló, és még valami, ami nagyon fontos: a sport szempontjából is tökéletes a viszonya az édesanyjával. •  •  • Idevágó, fontos hír a sportág híveinek: tegnap a csupán 15 éves Gnám Tamara bronzérmet szerzett a helsinki junior női párbajtőr Világ Kupa-versenyen.