Hát, ezt azért nem gondoltam!

Török László, a Magyar Rádió korábbi legendás riportere, a jégkorongszövetség egykori főtitkára Szakasztott úgy jártam, mint a viccben szereplő Jani bácsi, aki korábban még soha nem lépte át a falu határát, ám a műrepülő-világbajnok egy szép napon elvitte őt sétarepülésre. Egyik manőver követte a másikat, mire az öreg csak annyit motyogott maga elé: „Ezt gondoltam!”, „ Ezt is gondoltam!”, „ Hát, ezt azért nem gondoltam...”  Amikor aztán újra talajt éreztek a lábuk alatt, a nagy bajnok megkérdezte az öreget, miket makogott össze, repülés közben. „Hát azt gondoltam – válaszolta Jani bácsi –, hogy nagyon meg fogok ijedni. Azt is gondoltam, hogy félelmemben magam alá piszkítok. Azt viszont nem gondoltam, fiam, hogy amikor a repülővel bukfencet csinálsz, minden, ami addig a gatyámban volt, még a nyakamba is csurog.” Én sem gondoltam, amikor 1970-ben beleszerettem a hokiba, hogy 46 évvel később eljön egy nap, a Magyar Hoki Napja, amikor két óra leforgása alatt hetvenkét csapat, nyolcszáz, nyolc-tízéves játékosa mutatja be tudását a Városligeti Műjégpálya körül álló, mintegy kétezer szülőnek, érdeklődőnek.

Hogyan fordulhatott volna meg ilyesmi a fejemben, hiszen akkortájt a tíz év alatti korosztály nem is gondolhatott arra, hogy ilyen kis korban elkezdjen jégkorongozni.  Amúgy pedig: az akkoriban létező serdülő-, ifjúsági és felnőttkorosztályban nem, hogy 800, de még 400 játékos sem volt. Mármint összesen. Más idők jártak akkoriban a magyar jégkorongban. Ágról szakadt, kis sportág volt a hoki. Mindössze négy klubban – Ferencváros, Újpest, BVSC, Volán –, na meg a Központi Sportiskolában foglalkoztak ezzel a játékkal. A múlt század hetvenes éveiben kizárólag Budapesten létezett műjégpálya, mindössze négy, és azok is szabadtéri létesítmények voltak. Ráadásul a pályákon a műkorcsolyázók és a gyorskorcsolyázók is osztoztak a hokisokkal. Újpest kiemelt helyzetben volt, mert a Megyeri úton saját jégpályával büszkélkedhetett. A többi hokis jobbára csak a Kisstadionban készülhetett. Az – ha kellően hidegre fordult az időjárás – november elejétől február végéig üzemelt. A napok azonban abban a négy hónapban is csupán huszonnégy órából álltak… Éppen ezért a legemberesebb feladat a csapatok edzésbeosztásának elkészítése volt. A délelőtt természetesen a felnőtt gárdák gyakorlásának az ideje volt. Iskola végeztével aztán jöhettek a srácok. Mármint, akik odaértek a fél háromkor kezdődő edzésre. Aki azonban nem tudott az utolsó tanítási óráról ellógni, az kevesebbet tréningezhetett, mert négy óra tájban már terelték is le a jégről a fiatalokat, mivel kezdeni kellett a jégkészítést az ötórai meccsre. Mert valamilyen mérkőzés minden napra jutott. Ha utánpótlás-bajnoki találkozó kezdődhetett délután, az igazi ünnep volt. Amennyiben azonban a felnőttek veselkedtek egymásnak, a gyerekek mérkőzésén a legjobb esetben is csak este nyolc tájékán indulhatott útjára a korong. Nem nehéz kiszámítani, hogy rendszeresen éjfél körül ért haza a család szemefénye. Ezt aztán sok szülő – érthetően – nem is tűrte hosszú ideig. Megannyi ígéretes pályafutás tört derékba azon, hogy a papák-mamák megunták a késői lefekvést.

Az edzőknek az jelentette az igazi kihívást, hogy szárazföldi edzésekkel készítsék fel a rájuk bízott srácokat – jégkorongmérkőzésekre. Ez valós probléma volt, különösen az idény elején, de szezon közben is sikernek tudta be minden szakvezető, ha hetente legalább egy (!) jeges edzést vezényelhetett. Akkoriban ráadásul, csapadékos teleket éltünk. Se szeri, se száma nem volt az eső, vagy éppen havazás miatt elmaradt edzéseknek, meccseknek. Ezeket aztán bajosan lehetett pótolni az  időponthiány miatt. Más baj is történhetett azonban. Előfordult például: a Kisstadion jégkészítőgépének vezetője annyira fázott, hogy kénytelen volt jóféle hazai pálinkával védekezni a mínuszok ellen. Aztán a kelleténél kicsit többet ivott, és – hiába, csúszik az a fránya jég – az egyik oldalon gyújtósra aprította a palánkot. Két napba tellett, amíg megjavították. Addig meg szüneteltek az edzések és persze a meccsek is. A Magyar Hoki Napján jólesett a szememet legeltetni a hokis apróságok felszerelésén is. Az ötletes és nagyon szép mezek mellett a tündéri kesztyűk, fejvédők, korcsolyák is csuda látványt nyújtottak. Amikor azon a szombati délutánon ott tátottam a számat, az egyik anyuka meg is kérdezte, milyenek voltak a hőskorban a gyerekfelszerelések? A válasz roppant egyszerűen hangzott: semmilyenek! Az ifik és a serdülők a felnőttcsapat tagjainak leselejtezett felszerelését kapták meg. Az még hagyján, hogy színevesztett, foltozott mezekben futottak ki az edzésre, a meccsre a srácok... Még azon sem bosszankodott senki, hogy egyik-másik „mélynövésű” hokis palánta úgy festett ezekben a dresszekben, mintha az édesanyjának a hálóingében közlekedne a jégen… Az viszont már megannyi sérülést okozott, hogy a kis kapus mamutja a derekáig ért föl, a fejvédő pedig akkora volt, hogy viselője orráig becsúszott, így ki se látott alóla. Akkoriban Magyarországon nem is lehetett kapni – nem hogy gyermek – felnőtt jégkorong-felszerelést sem. A hajdani Csehszlovákiába kellett elutaznia annak, aki ilyet akart vásárolni. A gondot csak az okozta, hogy a korabeli vámszabályok mindenfajta sportfelszerelés behozatalát tiltották. Így aztán még a gyermekük sportpályafutását támogató szülők is legfeljebb arra vállalkoztak, hogy egy igazi korcsolyát átcsempésszenek a határon, valahová a csomagok mélyére rejtve. A többi szerelést, amolyan „Csináld magad!”-mozgalom keretében próbálták összeeszkábálni. Így készült a kapus botoskesztyűje valamikori rajztábla felhasználásával, a felnőtt meccsen eltört botot pedig egyszerűen megszögelték… Az edzőket, akik hajdan az utánpótlás-nevelés területén dolgoztak, nem is annyira magas képzettségük miatt becsülték a szülők és a tanítványok, hanem azért, mert lehetetlen körülmények között tették a dolgukat. De igaz volt ugyanez játékosra, szülőre, intézőre, bíróra és mindenkire, aki a jégkorong mellett tüsténkedett hajdanában. Nélkülük ma nem lenne A csoportos a válogatott. Sőt talán magyar jégkorong sem lenne.