„Miért ne lennék optimista?”

„Jó érzés visszagondolni arra az időszakra, amelyben a mi edzői csapatunk irányította az ifjúsági és serdülő-fiúválogatottat, s abban a periódusban világraszóló sikereket értek el a fiatalok” – mondja Herendi Iván, a BVSC asztalitenisz-szakosztályának az igazgatója a vele készített interjúnkban. A beszélgetés apropóját a 70 éves szakember Életmű-díja adta.

B. V.  A Magyar Edzők Társasága Életmű-díjjal tüntette ki Herendi Ivánt (70), a BVSC asztalitenisz-szakosztályának az igazgatóját, a „lelkét”, aki éppen négy évtizede dolgozik a zuglói klubban – hitvallása szerint mindenekelőtt az utánpótlásért. A múlt mellett a jövőről is beszélgettünk vele; arról, hogy a sportág vezető műhelyének nem lehet más a célja, mint az asztalitenisz korábbi presztízsének a visszaállítása.   – Hogyan fogadta a hírt, hogy életműdíjat kap? – Természetesen nagy megtiszteltetésként. Mindenkinek jólesik, ha elismerik a munkáját. Ugyanakkor megjegyzem, hogy igazság szerint a szakosztályt tüntették ki a díjjal, hiszen minden, amit elérünk, közös siker. Emellett kissé ellentmondásos érzéseim is vannak, mivel életműdíjat általában olyanok kapnak, akik a pályafutásuk végén járnak. Én viszont úgy érzem, még rengeteg munka vár rám. A BVSC-ben a megfiatalított edzői csapat tele van ambícióval, tornyosulnak az előttünk álló feladatok. –Megfiatalított edzői csapat... A szakosztály vezetőjeként büszkén éli meg, hogy korábban, a BVSC-ben nevelkedett játékosok sora – Jakab János, Marsi Márton és Molnár Krisztián – már edzőként is erősíti a klubot? –Elmondhatatlanul jó érzés, hogy ezek a srácok ennyi év után visszatértek hozzánk. Rendkívül fontos, hogy a kollégákkal emberileg is közel álljunk egymáshoz, hiszen nap, mint nap együtt dolgozunk. A három játékos-edző esetében ez nem is kérdés, mert nagyon sok sikert éltünk meg közösen. Ráadásul a fiataloknak példaképül szolgálhatnak mind szakmailag, mind személyiségükben.

–Negyven év ugyanabban a szakosztályban... Hogyan kezdődött? – A Pénzügyőr csapatából kerültem Zuglóba ezerkilencszáz-hetvenhétben, de a mérnöki hivatásom mellett csak félállásban töltöttem itt az első évemet. Egy esztendő után azonban világossá vált, hogy dönteni kell a kettő között, és én az edzőséget választottam. – Mire a legbüszkébb ebből a négy évtizedből? – Egy-két évet leszámítva minden alkalommal a hazai fiúutánpótlás-pontverseny élén végeztünk. Hasonlóképpen jó érzés visszagondolni arra az időszakra, amelyben a mi edzői csapatunk irányította az ifjúsági és serdülő fiúválogatottat, s abban a periódusban világraszóló sikereket értek el a fiatalok elsősorban Zwickl Dániel, Molnár Krisztián és Jakab János főszereplésével. Szintén felejthetetlen emlék, hogy ezerkilencszáz-nyolcvankilenctől mi szerveztük meg négy alkalommal is az Ifjúsági Világfesztivált, amely egyedülálló eseménynek számított akkoriban, és a kezdeményezést a nemzetközi szövetség is nagyra értékelte. – Elismerésre méltó lelkesedéssel és büszkeséggel beszél a szakosztályról. Soha nem gondolt arra, hogy távozik a klubtól? – Megéltünk fájóan nyomorúságos időszakokat, tizenkét-tizenhárom évig szörnyű anyagi helyzetben tengődtünk, állandósultak a problémák a fizetésekkel, a működési költségekkel. Akkor gondoltam arra, hogy feladom, mert nincs értelme a további erőfeszítéseknek. De ekkor a fiam, Tamás meggyőzött, hogy a tradíciók és a tehetséges gyerekek miatt nem szabad abbahagynom, és az ő unszolására a folytatás mellett döntöttem. Utólag persze végtelenül büszke vagyok arra, hogy áthidaltuk a nehézségeket, és együtt maradt a csapat. – Az életműdíj utáni időszakra melyek a legfontosabb céljai? – Mindenekelőtt a szakosztály, sőt, a sportág presztízsének a visszaállítása. Hatalmas a versenyfutás a sportágak között az elismertségért meg persze a támogatásért, de a hagyományok arra köteleznek minket, hogy az asztalitenisz is a legjobbak között legyen. Nemzetközileg is eredményesnek kell lennünk, ha azt szeretnénk, hogy a pingpong előrelépjen a ranglétrán. Bizakodunk, már csak azért is, mert most akad néhány tehetséges fiatal a Szőnyi úton is. András Csaba és Both Olivér bronzérmes lett az idei serdülő Európa-bajnokságon, két év múlva pedig Magyarország rendezi a felnőttvébét, tele vagyunk lehetőségekkel, na meg tervekkel és ötletekkel. Miért ne lennék optimista?