Szőnyegre született

Ebben a rovatunkban hétről hétre olyan szülő-gyerek párosokat mutatunk be, amelyeknek tagjait a családi kapcsolaton kívül az is összeköti, hogy mindketten sportolók, s nem is akármilyenek. Egyelőre persze az apukák-anyukák a híresebbek, de ki tudja, mit hoz a jövő… A kiválasztott kettősöket arra kértük, hogy ezúttal ne magukról, hanem egymásról beszéljenek. E heti főszereplőink: Kismóni János világbajnoki ezüstérmes birkózó, a Dorogi NC vezetőedzője, valamint az egy hónap múlva 18. születésnapját ünneplő fia, Kismóni Botond, aki kadet Európa-bajnoki bronzérmet nyert a sportágban.

Lakner Gábor Kismóni János három fia közül Botond a legidősebb, de nem csupán ő követte édesapját a szőnyegre. Két öccse, Móric és Ágoston ugyanúgy birkózik, mint a bátyjuk, volt olyan év, hogy a három fiú egyszerre nyert korosztályos országos bajnokságot. Amint azt az édesapa mondja, afféle irányított sportágválasztásban volt részük a fiúknak. Mindegyiket magával vitte edzésre, nekik megtetszett a közeg, és örömmel maradtak. Persze, ha nem érezték volna jól magukat a birkózószőnyegen, akkor kipróbálhattak volna más sportágat is, de mégiscsak az az igazi, hogy így alakult. Botondnak az idén az apukája lett az edzője, Dorogon ugyanis ő vette át a juniorkorosztály irányítását, így az eddiginél is több időt töltenek együtt.

KISMÓNI JÁNOS „Még aktívan birkóztam, amikor elkezdtem vinni Botondot az edzésekre. Megtetszett neki a sportág, időközben én abbahagytam, ő pedig ott maradt. A diákolimpiákon már látszott, hogy van keresnivalója a birkózásban, aztán amikor kétszer egymás után megnyerte a serdülő országos bajnokságot, egyértelmű volt: érdemes komolyabban foglalkoznia a sportolással. Amikor kisebb volt, gyakran javítgattam a fogásokat, csiszoltam a technikáját, de nem bánom, hogy nem én voltam a nevelőedzője. Az év elejétől kezdve dolgozunk közösen, naponta két-három órát izzadunk a szőnyegen. Igyekszem ugyanúgy kezelni, mint bármelyik másik versenyzőmet, se többet, se kevesebbet nem kérek tőle. Amire szükség van, azt megbeszéljük az edzéseken, próbáljuk nem hazavinni a birkózást. A sportot legfeljebb közvetlenül a versenyek előtt vagy rögtön utána hozom szóba odahaza. Az biztos, hogy jobb feje van, mint az apjának, sokkal kevésbé stresszel a versenyek közben, mint én tettem, Technikailag ügyes, fegyelmezett, betartja a taktikát, erőben kell még előrelépnie, de az olyan képesség, amit meg lehet szerezni, igaz, sok-sok munkával. Tavaly elsőéves junior volt, nagyot kellett ugrania, hiszen komoly a szakadék a kadet- és a juniormezőny között. Bízom benne, hogy az idén már ebben a korosztályban is felveszi a versenyt a világelittel, és a kadet Európa-bajnoki bronzérme után újra dobogóra állhat. Ahogyan abban is reménykedem, hogy túlszárnyal engem, és a felnőttek között aranyérmet is nyer valamelyik világversenyen.” KISMÓNI BOTOND „Elég egyértelmű volt, hogy belőlem is birkózó lesz, mondhatni, a szőnyegre születtem. Apukám mindig magával vitt az edzéseire, és egy idő után már nem csak néző voltam, hanem magam is birkózni kezdtem. Egyáltalán nem bánom, hogy így alakult, nagyon szeretem ezt a sportágat. Sajnos aput nem láttam fénykorában versenyezni, de megnéztem róla a fotókat és a videókat; elképesztően erős birkózó volt. Jó lenne, ha egyszer nekem is olyan fizikumom lenne, mint neki volt. A szőnyegen nem fogadtak másképpen amiatt, hogy már az apukám is birkózott, de a beceneveit megörököltem, többen ugyanúgy Manyikának hívnak engem is. Kiskoromban az edzéseken soha nem szólt bele a munkába, hagyta, hogy az aktuális edző irányítson. Utána előfordult, hogy külön gyakorolt velem, tökéletesítette a mozdulataimat. Ha kérem, most is ad tanácsokat, az edzéseken pedig mindig hozzáfűzi azt is, hogy neki milyen élményei vannak az adott szituációval kapcsolatban. Mióta ő az edzőm, természetesen több időt töltünk együtt, de igyekszünk szétválasztani a szerepeket. A szőnyegen kizárólag edző, otthon pedig kizárólag apuka. Úgy érzem, nem kivételezik velem, de erről talán a csapattársaim tudnának inkább véleményt formálni. Nem jellemző rá a túlzott szigorúság, de ha arra van szükség, akkor azért képes az asztalra csapni. A versenyeimen általában nem ő ül a sarokban, de a szőnyeg széléről mindig kapok tőle tanácsokat. A hangján olyankor érzem, mennyire izgul és drukkol nekem, ebből pedig mindig erőt tudok meríteni. Nagyon örülök, hogy a testvéreim is birkóznak. Amikor kisebbek voltunk, a kisebb konfliktusokat is így rendeztük el, de mára megszelídült a viszonyunk. Segítjük egymást a szőnyegen és azon kívül is.”