Csupaszív óriások

Családban marad című rovatunkban hétről hétre olyan szülő-gyerek párosokat mutatunk be, amelyeknek a tagjait a családi kapcsolaton kívül az is összeköti, hogy mindketten sportolók, s nem is akármilyenek. Egyelőre persze az apukák-anyukák a híresebbek, de ki tudja, mit hoz a jövő... A kiválasztott kettősöket arra kérjük, hogy ezúttal ne magukról, hanem egymásról beszéljenek. E heti főszereplőnk a 130-szoros válogatott kézilabdázó, Rosta Miklós és – szintén ezt a sportágat űző – 18 éves fia, a Tatabánya élvonalbeli csapatát erősítő, ifjabb Rosta Miklós.

Majer Dániel Rosta Miklóst aligha kell bemutatni a kézilabda szerelmeseinek. Hatalmas termete és bajusza miatt még a sportágat kevésbé követők is megjegyezték a nevét – persze, nem a külseje, hanem a válogatottban lejátszott 130 mérkőzése, a Győrben eltöltött hét, majd a Dunaújvárosban lehúzott tizenhárom év miatt. Jelenleg a győriek serdülő- és ifjúsági csapatának a vezetőedzője. Az utóbbi években számos ígéretes fiatal megfordult a keze alatt, egyikük pedig nem más, mint a saját fia, ifjabb Rosta Miklós, aki az apukához hasonlóan beállós, és azóta már a Tatabánya felnőttcsapatában játszik. Nem mellesleg: már 16 évesen bemutatkozott az élvonalban. ROSTA MIKLÓS

„Mondhatni, kódolva volt, hogy a fiúkból kézilabdázó lesz, hiszen Miki mellett az öccse, Bálint is ezt a sportágat választotta. Tulajdonképpen mindketten a dunaújvárosi sportcsarnokban nőttek fel, délelőtt ovifociztak, délután pedig a felnőtt kézilabdázók edzésén múlatták az időt. Takács József gyúró vigyázott rájuk, míg a tréningek előtt és után – néha még közben is – olyan játékosoknak dobáltak kapura, mint a szlovák válogatott Richard Stochl vagy Szathmári János. Soha nem erőltettünk semmit, de ilyen közegben azért nehéz lett volna nem a kézilabdát választaniuk. Lépcsőről lépcsőre haladtak felfelé. Aztán meghívták Mikit a serdülőválogatottba, amikor visszatértünk Győrbe, és az addig is magas motivációs szintje tovább nőtt. Elkezdték keresni a kiemelt utánpótlásműhelyek, de úgy véltük, mivel még csak nyolcadikos, szüksége van a szüleire. Aztán személyesen Vladan Matic jött el Győrbe, és közölte, hogy ő nem az utánpótlásban, hanem a felnőttek között számítana rá Tatabányán, pedig még mindig csak tizenhat éves volt. Akkor dőlt el végérvényesen, hogy bizony neki is ez lesz a szakmája. Visszagondolva a saját ifjúságomra, én nem voltam annyira tehetséges ebben a korban, mint ő. Végeztem az iskolában, majd dolgoztam a gyárban, és mellette kézilabdáztam. Szinte a véletlennek köszönhetően kerültem az ETO-ba, és ott ragadtam, majd a szorgalmam és persze a termetem miatt később százharmincszoros válogatott lettem. A gyerekekben ezzel szemben már most megvan a lehetőség, és ha ugyanabban a felfogásban végzik a dolgukat, mint amilyennel annak idején én, nagy bajuk nem lehet. Ami Mikit illeti, amióta az edzője helyett már csak az apukája vagyok, egyáltalán nem szólok bele a játékába. Szakmai szemmel nézem, de mint szülő. Nemcsak nekem, hanem a feleségemnek is nagy szerepe van abban, hogy itt tart a két gyerek. A nejem igazi anyatigrisként óvja őket, hetente többször munka után ellátogat hozzájuk, kimossa, kivasalja a ruháikat, rengeteg áldozatot hoz értük, hogy teljes mértékben a kézilabdára koncentrálhassanak. Remélem, néhány év múlva eljutnak oda is, hogy már nem Rosta Miklós fiaiként tekintenek rájuk a kézilabda-szurkolók, hanem inkább rám mondják majd: ő a Rosta gyerekek apukája...” IFJABB ROSTA MIKLÓS „Már egészen kicsiként rendszeresen jártam apukámmal az edzéseire, minden meccsén ott voltam, a tréningek után pedig a válogatott játékosokkal dobálgattam. Akkor szerettem bele a kézilabdába. Nem tudnék egyetlen meghatározó emléket kiemelni, de a nagy meccsek hangulata – főleg a Veszprém és a Szeged ellenieké – máig élénken él bennem. Egy ideig együtt űztem a kézilabdát és a futballt, majd negyedikes koromban döntöttem az előbbi mellett. Általában két-három korosztállyal feljebb játszottam, azzal tehát már akkor tisztában voltam, hogy vihetem valamire. Apu kezdetektől rengeteget segített, aztán amikor az edzőm lett, már muszáj volt különválasztani az otthont a pályától. Ez nem ment mindig egyszerűen, ráadásul nekem kicsit jobban, többet is kellett teljesítenem, mint a csapattársaimnak. Megnőttek az igények. Most már nem az edzőm, de persze változatlanul gyakran kerül szóba köztünk a kézilabda, és anya néha ránk is szól emiatt. Amikor pedig apu eljön a meccsemre, mindig kinézek rá a lelátóra, és sokszor már a testbeszédéből megértem, mit csináltam rosszul. Vagy éppen jól. Főként a termetünk miatt szoktak hozzá hasonlítani, de ez egyáltalán nem zavar. Mindig figyeltem arra, ő hogyan lő, és igyekeztem ellesni a zárásait is. Azokat nagyon jól csinálta! Próbálom másolni, de azért még bőven van mit tanulnom. Az biztos, hogy nekünk, az öcsémmel, könnyebb a dolgunk, többet tudunk edzeni, kizárólag a kézilabdára koncentrálhatunk. Azt hiszem, jó úton járunk, és remélem, egyszer tényleg eljön az a pillanat, amikor már a mi sikereink jutnak az emberek eszébe, ha aput meglátják valahol.” További korosztályos hírek KÉZILABDÁBAN a sportági aloldalunkon.