Sportág, újsághirdetésből

Családban marad rovatunkban hétről hétre olyan szülő-gyerek párosokat mutatunk be, amelyeknek tagjait a családi kapcsolaton kívül az is összeköti, hogy mindketten sportolók, s nem is akármilyenek. Egyelőre persze az apukák-anyukák a híresebbek, de ki tudja, mit hoz a jövő… A kiválasztott kettősöket arra kérjük, hogy ezúttal ne magukról, hanem egymásról beszéljenek. E heti főszereplőink: Lantos Gabriella Eb-ezüstérmes, többszörös világkupagyőztes tőrvívó és fia, Debnár Gergely, a BVSC-Zugló 20 éves, junior világkupa-bronzérmes párbajtőrőzője.

Gy. Szabó Csilla– utanpotlassport.hu A sportdinasztiák hazájában, mint amilyen a magyar, nem nehéz olyan családot találni, amelyben többgenerációs szenvedély az élsport. A BVSC-Zugló fiatal párbajtőrvívója, Debnár Gergely az egyik leghíresebbe született bele, hiszen a fáma szerint nem kevesebb mint 16 olimpián voltak pontszerzők a felmenői. A három ötkarikás eseményt is megjárt édesanyján, Lantos Gabriellán kívül édesapja, az úszó Debnár Tamás Szöulban, nagypapája Lantos László Rómában, nagymamája, Ducza Anikó pedig Tokióban és Mexikóvárosban képviselte a magyar színeket. És akkor a nagynénikről és nagybácsikról már ne is beszéljünk... Gergő azonban mindezt a lehető legtermészetesebben éli meg, a barátaival sohasem téma családjának a sportmúltja. Még akkor sem, ha végül ő is vívó lett, mint az anyukája és az ő nővére, Jánosi Zsuzsa.

LANTOS GABRIELLA „Az nem volt fontos, hogy mit, de azt nagyon szerettük volna, ha a gyerekeink sportolnak. De még inkább azt, hogy jókedvvel csinálják. Így történt, hogy Gergő először focizott, azután karatézott és persze úszott is. Én reménykedtem benne, hogy pólózik, de őt az egyáltalán nem érdekelte. A vívás csak úgy jött, kipróbálta, s végül be kellett látnunk, jól döntött: a jóisten is vívónak teremtette. Mintha nem lenne idegrendszere, olyan nyugodt. Balkezes, nagyon magas, minden adottsága megvan ehhez a sportághoz. Én pedig tartom magam ahhoz, hogy csak akkor szólok bele, ha kifejezetten kéri. Ha tehetem, minden versenyén kint vagyok, és bár nyugodtnak tettetem magam, valójában minden asszója alatt a gutaütés kerülget, annyira izgulok érte. Gyerekkoromban más volt az élsport, nagyobb nyomás volt rajtunk, én legalábbis így éltem meg. Olyan családba születtem, amelyben természetes volt bajnoknak lenni. Tanultam ebből, és Gergő apukájával egyetértve, az első perctől kezdve nagyon nyíltan és őszintén beszélünk a gyerekeinkkel a saját sportkarrierünk során elkövetett hibáinkról. A kislányunk, Laura is kipróbálta a vívást, nagyszerűen ment neki, aztán inkább elment lovagolni. Láttam a tehetségét, mégis elfogadtam a döntését, mert örömét leli abban, amit most csinál. Gergő esetében sem érdekelt bennünket a helyezése, ha láttuk, hogy minden tőle telhetőt megtett a sikerért. Most is csak annyit kérdezek tőle minden verseny után: jól érezted magad? S ha a válasz igen, akkor már nyertünk – mindketten.” DEBNÁR GERGELY „Nagyon büszke vagyok a családomra, tudom, milyen sikeres sportolók voltak a tagjai, de ezt sohasem éreztem tehernek. Biztosan azért nem, mert semmire sem kényszerítettek, s még csak befolyásolni sem akartak. Persze, én azért szeretném tovább vinni a sikereiket, s mivel az utóbbi időben egyre jobb eredményeim vannak, látok is rá reményt. Kiskoromban sok sportot kipróbáltam, de egyik sem fogott meg igazán. Az úszást például unalmasnak találtam. Kilencéves koromban volt egy rövid időszakom, amikor éppen semmit sem csináltam. Ekkor láttam meg a hirdetést, amelyben vívókat toboroztak. Szóltam anyunak, hogy szeretném kipróbálni, ő pedig szó nélkül levitt az edzésre. Így kezdődött az egész. A szüleim nagyon sok érdekes történetet meséltek a saját sportpályafutásukról, az utazásokról, a reptéri várakozásokról vagy az Universiádéról, amelyen megismerkedtek. De arról is, hogy soha nem szabad feladni, meg hogy a kudarcokat éppen úgy a helyükön kell kezelni, mint a sikereket. Ilyen értelemben sokat segítenek, és szerencsésebbnek érzem magamat a társaimnál. De a mindennapjaimban szinte soha nem kerül szóba az, hogy kik a szüleim. Pontosabban: amikor január elején bronzérmes lettem az udinei junior világkupaversenyen, az egyik olasz versenybíró megismerte az anyukámat. Nem akarta elhinni, hogy ekkora fia van, hiába bizonygattuk. Nagyon vicces helyzet volt. És persze büszke voltam nagyon, hogy még mindig emlékeznek rá, külföldön is.” Egyéb korosztályos hírek VÍVÁSBAN a sportági aloldalunkon.