- UtánpótlásSport - https://www.utanpotlassport.hu -

Sheffield másik világ

Kurucz László a sznúkerbiliárd emblematikus alakja Magyarországon, az Eurosportban 2006 óta ő a magyar nyelvű közvetítések kommentátora. Nem mellesleg a biliárdszövetség elnöke is. Arra a költői kérdésünkre: milyen messze vagyunk az angliai Sheffieldtől, a sznúker fővárosától, azt válaszolta, hogy nem látótávolságon belül…

 

Szekeres István Aki ma Magyarországon nyomon követi a sznúker sűrű eseményeit, Kurucz László tanítványának mondhatja magát, beleértve ennek az írásnak a szerzőjét is. Az Eurosport kommentátoraként ő vezette be a nézőket a sznúker világába, a végsősoron egyszerű szabályaiba, és ha különleges szituáció áll elő a hatalmas játékasztal zöld posztóján, azonnal értelmezi, elmagyarázza. A közvetítést nézve biztonságban érezheti magát az ember, hátradőlve élvezheti a játékot, hiszen Kurucz kalauzolja.

A biliárd minden válfajának a mestere, nem mellesleg a biliárdszövetség elnöke.

Eredetileg azzal a kérdéssel kerestem meg, hogy nekünk, magyaroknak milyen messze van Sheffield. Az angol város ugyanis a sznúker fővárosa, a Crucible Színházban rendezik a világbajnokságokat 1977 óta, az akadémiáján pedig világklasszisok egész sora nevelkedett…

Szóval, milyen messze van tőlünk ez a Sheffield? „Annyira, hogy nem is látjuk. Az másik világ” – hangzott a válasz, kapásból.

A beszélgetés viszont természetesen főleg a mi világunkról szólt.

– Tudni, hogy hány sznúkerasztal van Magyarországon?

– Száznál kevesebb, és biztos, hogy a kétharmada Budapesten. Öt-tíz olyan akad, amelyik a tulajdonos házához épített, harmadik garázsban kapott helyet, elvégre másfél tonnás monstrumról van szó.

– Hát, nem szegény emberek sportja…

– Azt akartam érzékeltetni.

– De biliárdtermekben elérhető a játék…

– Kevésben. Az asztalnak, és hogy körülötte lehessen mozogni, s a dákók se ütközzenek falba, harmincöt négyzetméterre van szüksége, de ha reggeltől estig játszanak is rajta, nem tudja megtermelni a terület bérleti díját sem. Maguk a biliárdtermek Nyugat-Európában sem rentábilisak, a kiegészítő szolgáltatások tartják el, például büfé. Nálunk játékgépek adták az anyagi alapokat, és hogy betiltották őket, az nem a sznúker malmára hajtja a vizet.

– Amilyen nagy átéléssel és élvezettel közvetíti a nagyok csatáit, olyan visszafogottság érződik a hangján, amikor a kis magyar biliárdsportról beszél. Jól érzékelem, hogy van ebben csalódottság is?

– Kétségtelenül van. Nézze, én 1988-ban például lefordítottam a sznúker szabályait, vérrel és verejtékkel – németből, mert az nem az erősségem. Akkoriban mindent megérintett a rendszerváltás szele. A biliárdot, azon belül a sznúkert is. Sokfelé hívtak versenyt szervezni, bíráskodni, és magam, mint aktív játékos, oktattam is. Akkor úgy tűnt, hogy egyszeriben kinyílik a világ, semmi nem lehetetlen. De hamarosan rá kellett jönnünk, hogy a mi nagyszerű játékaink leragadtak a múltban.

– Azért működik például a sznúker nevű szakág?

– A szó klasszikus értelmében alig. Viszonylag sokan kipróbálják, játsszák, de az élete nem hasonlítható a hagyományos sportágakéhoz. A versenyeinken tavaly nyolcvanan vettek részt, ekkora a magyar mezőny. Minden évben rendezünk tizenkét pontszerző versenyt, a végén pedig országos bajnokságot. De már maga rendezés is gondokkal jár, hiszen nyolc asztalra van szükség, amennyi Budapesten kívül sehol nincs, viszont nyolcasztalos terem a fővárosban sincs, így két klubban, párhuzamosan rendezzük meg őket.

– Kik a legjobbjaink?

Varga Péternek, a sznúkerszakág elnökének a friss publikációjából puskázva mondom el a korrekt adatokat. A négyszeres bajnok Fenyvesi Zsolt áll az élen, a tavalyit is ő nyerte, négy, 50 fölötti brékkel. Versenyen két-három, 100-nál magasabb bréket tartunk számon, Fenyvesi 118-asa és Kojsza Zoltán 127-ese emelkedik ki.

Itt most meg kell állnunk kis időre, hogy mindenki értse, miről van szó.
A sznúkert általában 360×180 centis posztófelületen játsszák, amelynek az oldalain hat lyuk (zseb) található, ahova a golyókat lökni kell, van belőlük 15 piros és hat más színű, túl a fehéren, amely – mint minden más birliárdtípusban – az úgynevezett lökőgolyó. A lökési sorrend: 1 piros és utána 1 más színű. A piros golyó beesése 1 pont, a színeseké 2 és 7 között. A lelökött pirosak a zsebben maradnak, a más színűek visszakerülnek a helyükre. Amikor összes piros eltűnik az asztalról, a többit meghatározott sorrendben kell belökni.
Amikor valaki az asztalhoz áll, az első hibáig folyamatosan játszik, és az addig elért eredménye a brék. A maximumbrék értéke 147, de abból évente legfeljebb tucat születik a világon.
Kojsza Zoltán 127-es brékje kiváló eredmény, de szinte egyedi. A legnagyobb játékosok egy versenyen is csak úgy szórják a százasokat. A dolog nehézsége az, hogy a hatalmas területen nem pusztán be kell lökni a következő golyót, hanem a fehérrel máris ráállni a következőre, szakkifejezéssel élve: pozícionálni. A sikeres breaképítés már a művészethez áll közel.

– Az Eurosport alpesisí-közvetítéseiben Szabó Gábor gyakran elmondja, amikor valaki bizonytalanul siklik lefelé, hogy aki elég jól síel, az se gondolja azt, hogy erre ő is képes lenne. Mert nem. És ön is így szokott érvelni, amikor a két játékos csak szenved…

– Persze. Mert a sznúkerben is előfordul, hogy az egyik versenyen, mondjuk a világranglista 63. helyezettje legyőzi az aktuális világbajnokot. Mert tud annyit produkálni. A különbség ott van kettőjük között, hogy a bajnok sorozatosan játszik kiemelkedően, míg a vetélytársnak egyszer-egyszer jön ki a lépés.

– A magyaroknak is szokott „kijönni”?

– Igen. Vantara Pál a 2013-as Masters Eb-n ötödik lett. Nekünk az már siker, ha a versenyzőnk a csoportkörből továbbjut a kieséses szakaszba. Ott azonban már törvényszerűen jön valaki a Brit Nemzetközösség valamelyik országából, hatalmas hagyományokkal és kiemelt támogatással, és akkor mi már nem vagyunk versenytársak…

– A fiataloknak rendeznek bajnokságot?

– Nem, mert kevesen, és szinte csak véletlenszerűen találhatók meg a szakágban. De azt elmondhatom, hogy a tavalyi felnőttbajnokságon indult, és még meccset is nyert a nyolcéves Révész Bulcsú, a tizenhárom éves Horváth Attila Gábor pedig nyolc közé jutott.

– Hát, igen, a sznúker nem okvetlenül kötődik életkorhoz… Bár az ember úgy vélné, hogy érettebb korú férfiemberek, nagy rutinnal tudnak kiteljesedni benne.

– A hétszeres világbajnok, ebben az értelemben rangelső Stephen Hendry 1990-ben huszonegy évesen nyerte az elsőt, míg a talán legnagyobb legenda, a hatszoros vébégyőztes Steve Davis még ötvenen túl is a világbajnoki főtáblán szerepelt, és legyőzte a címvédő Higginst.

– A szövetség nem tudná a fiatalokat menedzselni?

– Miből? Négy és félmillió az állami támogatásunk, annak több mint a felét tagdíjként kell befizetnünk az európai amatőr szövetségnek.

– És a maradék?…

– Az kétmillió. Éppen annyiba kerül egyetlen hónap a sheffieldi akadémián.

– Azért csak-csak „megérkeztünk” Sheffielbe…

– Hát, meg. De a „szentély” fénye már megkopott. A világbajnokság kinőtte a csupán ezer férőhelyes Crucible Színházat, de a britek közismert hagyománytisztelete még nyilván sokáig ott tartja. Nagyon jó persze az akadémia, de ma már rangosabb a ’79-es világbajnok, Terry Griffiths iskolája. Nagy-Britanniában, ahol a minden nagyobb városban, ötkilométeres körzeten belül működik jelentős sznúkeriskola, ahol az óradíj nyolcszáz font körül mozog, képzelheti Griffiths árait!…

– De a sikeres játékosoknak bevételük is van rendesen.

– A már emlegetett Hendry, Steve Davis és a jelenkor zsenije, Ronnie O’Sullivan olyan nyolc-tízmillió fontot sznúkerezett össze magának. Most egy font négyszáz forint körül van. Tessék szorozni! Ma a sznúker élvonala – magyar pénztárcával a zsebben – elképesztő magasságokban van.

– Csoda segíthet?

– Kettő kell belőle. Az egyik a versenyzőjelölt istenáldotta tehetsége, a másik a lehetőleg milliárdos támogató.