Fut, keres – talál?

Korosztályos világversenyek érmei bizonyítják, hogy a hazai tájfutás erős lábakon áll. Csakhogy a felnőttkorba érve az alapok eltűnnek, ezért kevésbé sikeresek a magyarok az élmezőnyben. A pécsi vezetőedző, Viniczai Ferenc mutatja be a sportágat és a problémákat is.

reb A világbajnok tájékozódási futót, Monspart Saroltát talán még a legelvakultabb futball- és más, labdás drukkereknek sem kell bemutatni: a karakán egyéniség a sportág nemcsak idehaza elismert alakja. Talán a múlt hét végén az ifjúsági Európa-bajnokságon érmet nyerő fiatalok közül néhányan évek múlva hasonló magasságba jutnak. Csak hát kevés rá az esély rá.

A tájfutás ugyanis számos, alulfinanszírozott és kevésbé reflektorfényben lévő sportághoz hasonlóan a felnőttversenyzők hiányával küzd. „Az utánpótlásban még tartjuk a lépést a sportági nagyhatalmakkal, az északi országokkal, de a felnőttmezőnyben már nem vagyunk versenyképesek, mert a többség addigra abbahagyja a sportolást – mondja Viniczai Ferenc, a PVSK vezetőedzője, aki hosszú évek óta dolgozik a válogatott mellett is. – Az eredményesség és a minőségi munka alapján támogatjuk az edzőket, de a többség szerelemből, munka mellett dolgozik. Pedig az utánpótlás talán fontosabb, mint a felnőttválogatott, megfelelő bázis nélkül ugyanis nem lehet eljutni a legjobbak közé. Csakhogy a többség nagyjából addig űzi, amíg tanul, utána munkát vállal, s legfeljebb amellett fut.”

Érmes produkció A Hajnal Dorottya, Gárdonyi Csilla és Szuromi Hanga alkotta U16-os leányválogatott váltóban aranyérmet szerzett a Lengyelországban rendezett ifjúsági Európa-bajnokságon. A zárónapon aztán Gárdonyi Csilla a sprintversenyben léphetett a dobogó második fokára. Összesítésben a magyar csapat, sportági nagyhatalmakat megelőzve, a harmadik helyen zárt. Jelenleg az U20-asok a svájci junior-világbajnokságon szerepelnek.

Pedig népszerű a sportág, a mostani ifjúsági és juniorok között egy-egy család második vagy harmadik generációjának a képviselőjét is látjuk. A három-négyezer hazai sportoló nagyjából fele korosztályos tájfutó, s nem nehéz megszerettetni a gyerekekkel a műfajt. „Alapvető emberi ösztönre épül a tájfutás, a keresésre, kutakodásra, a megtalálás élményére, s kissé a mi fiatalkorunk kalózjátékaira is emlékeztet. Mi csak intelligens atlétikának nevezzük, annyira összetett a sportág. Akadt már olyan olimpiát is megjáró atléta, aki kezdetben nem tartotta nagy kihívásnak a versenyünket, aztán egyszer kipróbálta, s a végére teljesen kipurcant.” A legtöbb sportág szinte már az óvodában megcélozza a fiatalokat, nyolcéves gyermeket azonban még nem engedhetnek ki az erdőbe (bár már tíz év alatt is rendeznek szalaggal kijelölt útvonalú versenyeket), s mire – nagyjából tizenkét évesen – érett lesz a tájfutásra, már elhappolta más. Ráadásul míg az északi országokban rengeteg az erdő, idehaza szűkösebb a „kínálat”. Ettől függetlenül Budapest, Pécs, Szeged, Miskolc, Eger, Szombathely és Veszprém is fontos bázisnak számít, talán csak a Viharsarok a fehér folt. Az sem segít, hogy egy-egy térképes edzés legalább négy-öt órát vesz igénybe. „Abban mindenképpen fejlődnünk kell, hogy a szélesebb közönséggel is megismertessük ezt a szép sportágat – jelzi Viniczai. – A sprintversenyekkel már nyitottunk a nagyvilág felé, hiszen azt általa a városban, Budapesten például a Vérmezőn vagy a Margitszigeten is lehet űzni s tájfutást, de tovább keressük a sportágat vonzóvá tévő újításokat.”