Bal, jobb, bal, dobás!

Mestermunka című sorozatunkban hétről hétre olyan edzőket mutatunk be, akik a pályafutásuk során mindvégig példaértékű utánpótlás-nevelő munkát végeztek. Akikre tanítványaik nemcsak jó szívvel gondolnak, hanem büszkék is rájuk; arra, hogy a kezük alatt fejlődhettek élsportolókká. E heti vendégünk Csenki Györgyné Varga Zsuzsanna, az 1965-ben kispályás kézilabda-világbajnokságot nyert női válogatott tagja, aki a Vasasnál kezdte edzői karrierjét, majd a Budapesti Spartacusnál oktatta a fiatal lányokat a sportág alapjaira. Volt a leány serdülőválogatott mestere s a hazai kézilabda szövetség utánpótlásbizottságának elnöke is. A 2000-es évek elején Székesfehérváron építette fel az NB I-es női csapat utánpótlását. Tizenhárom évvel ezelőtt Budapestről Vecsésre költözött, ahol hosszú éveken át irányította a helyi fiatalok toborzását és képzését. Az elmúlt bajnoki idényben Ócsán tevékenykedett. A Magyar Sportért Emlékérem arany fokozatának birtokosa, a MOB-díj 2010-es kitüntetettje.

Gy. Szabó Csilla – utanpotlassport.hu „Zsuzsi néni, ugye nyertünk?” – tették fel a kérdést csillogó szemekkel Csenki Györgyné kisiskolás tanítványai a bajnoki meccset lezáró bírói sípszót követően. A tapasztalt edzőnő pedig a legnagyobb természetességgel és türelemmel válaszolt: nem, kikaptunk. A párbeszéd hétről hétre ismétlődött. Az első évben a vecsési fiatalok csapata valamennyi mérkőzését elveszítette.  

„A gyerek elsősorban játszik, az a normális, ha közben észre sem veszi, hogy mi a számszerű eredmény – hozza fel az évekkel ezelőtti példát Csenki Györgyné, alátámasztandó azt a nézetét, mely szerint a legfiatalabbak esetében zsákutca az eredmények hajszolása. – Világéletemben gyerekekkel foglalkoztam, s e negyvenhét év alatt mindig is a tanítványaim fejlődése és játéktudása volt az egyetlen mérce számomra. A győzelem vagy a vereség csak felnőttkorban, érett játékosok esetében fontos. Nagy türelem kell a gyerekekhez, nem szabad szidni vagy bántani őket, a szeretet az egyetlen út, amely a szívükön keresztül végül az eszükhöz vezet. Mindig megdöbbentettek azok a kollégáim, akik a pálya széléről kiabáltak játékosaikkal. Ugyan mire jutottak vele, amikor a gyerek láthatóan azt sem tudta, hol van? Számomra ez sohasem volt járható út. Inkább azt kerestem, miért dicsérhetem meg őket.” Az egykori kiváló válogatott játékos persze felnőtteknél is edzősködött, igaz, mindössze fél évig. A Szpari ifistáit és serdülőit vitte, amikor az NB I-es csapathoz kellett kényszerből beugrania. Szíve azonban gyorsan visszahúzta a fiatalokhoz, eszébe sem jutott, hogy a „vészhelyzet” elmúltával is a nagyoknál maradjon. Csak a tapasztalatokat vitte magával. Zsuzsa néni ugyanis a mai napig nem szégyell tanulni, a kézilabdapályákon mindig nyitott szemmel jár, mindenkitől a leghasznosabb dolgokat lesi el. Így vonta le azt a tanulságot is, hogy a felnőtt csapathoz kerülő fiatalokkal bizony csínján kell bánni: „A játékosok ekkor még nem elég erősek fizikálisan, a sérülések elkerülése miatt nagyon kell vigyázni rájuk. Hosszú távú fejlődésük szempontjából természeten időben fel kell őket vinni a nagyok közé, de nem szabad túljátszatni őket. Fokozatosan kell megszokniuk a légkört és a ritmust, különben vagy megsérülnek, vagy megrettennek, és elmegy a kedvük a játéktól – vélekedik a korosztályváltás nehézségeiről a szakember, aki kicsikkel és nagyokkal egyaránt elengedhetetlennek tartja a nyílt és őszinte kommunikációt. − A lányokkal beszélgetni kell – sokat. Meg kell érteni őket. Enélkül soha nem tudtam volna elérni velük azt, amit akartam. A szülők esetében is inkább az anyukákkal vitattam meg a problémákat. Tudtam, hogy ők jobban tudnak hatni a lányaikra.” Zsuzsi néni nagy bánata, hogy a mai gyerekek túl sok hibával játszanak. Szerinte az alapok megtanításával van a legnagyobb probléma, jóllehet ezt a lépcsőfokot senki sem ugorhatja át büntetlenül. A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy a fiatalok egyre rosszabb mozgáskoordinációval érkeznek a kézilabdapályára. Az ő korában ez más volt. A VIII. kerületben nőtt fel, a Múzeumkertbe jártak tornaórára, s a kötelező gimnasztika után kidobóst játszottak. Ez volt a kedvence, szinte mindig ő nyert. Még a fiúk sem tudták eltalálni. Nem csoda, ha később kiváló dobótechnikával érkezett a sportágba. „Futás, ugrás, hajítás. Ez a kézilabda alapja, s ha maguktól nem tanulták meg ezeket az elemeket, bizony meg kell nekik tanítani. Tudom, nehéz, időigényes dolog, de enélkül nem megy. Volt olyan játékosom, aki képtelen volt megtanulni, hogy a dobó kézzel ellentétes lába legyen elől. Mit tehettem mást, mellé álltam, megfogtam a kezét, bal, jobb, bal és felhúztam a karját, amire kénytelen volt felugrani. Egyszer, kétszer, százszor. Végül megtanulta. De másképp nem ment volna, és én nem sajnáltam rá sem az időt, sem a fáradságot.” Csenki Györgyné tíz éven át irányította a serdülőválogatottat. A tehetségek kiválasztásának korántsem könnyű feladata jutott neki. De ebben is következetes volt, mint általában mindenben. Rendíthetetlenül járta az országot, a klubokat, s azt nézte, ami szerinte a legfontosabb: hogyan futnak, ugranak és hajítanak a fiatal lányok. Ma is büszke rá, hogy szinte alig tévedett. Szűcs Gabriella, Bulath Anita, Herr Orsolya, Tomori Zsuzsa, Szucsánszki Zita, Soós Viktória, Nagy Ivett, Bódi Bernadett, Őri Cecília, Szrnka Hortenzia, Gál Adrienn – néhány név azok közül, akiket ő hívott be serdülőként a legjobbak közé, s akik később a felnőtt nemzeti csapatban is helytálltak. „Most látom csak, milyen sok tanítványom volt. Rendszeresen kijárok a gyerekmeccsekre, és lépten-nyomon olyan anyukákba ütközöm, akik nálam kezdték a kézilabdát. Számomra ez az igazi boldogság és siker. Igaz, hogy nem lettek mind válogatottak, de a gyerekeiknek átadták a sportág szeretetét. Van ennél fontosabb? Számomra nincs.” További korosztályos híreink KÉZILABDÁBAN a sportági aloldalunkon.