Statisztika, te csodás!

Mestermunka című sorozatunkban hétről hétre olyan edzőket mutatunk be, akik a pályafutásuk során mindvégig példaértékű utánpótlás-nevelő munkát végeztek. Akikre a tanítványaik nemcsak jó szívvel gondolnak, hanem büszkék is rájuk; arra, hogy a kezük alatt fejlődhettek élsportolókká. E heti vendégünk Fülöp István, a Statisztika PSC asztalitenisz-szakosztályának edzője, a női válogatott korábbi szakvezetője, a kétszeres felnőtt Európa-bajnok Wirth Gabriella nevelőedzője. Számtalan Eb-cím, vb-érem, olimpiai helyezés részese volt közel 38 éves edzői karrierje során.

Gy. Szabó Csilla – utanpotlassport.hu A női asztalitenisz világában a mai napig fogalom a Statisztika neve. Még akkor is, ha a pontosan 10 évvel ezelőtt nyert 40. csapatbajnoki címével az egyesület örökre búcsút intett az élvonalnak, és azóta kizárólag utánpótlás-neveléssel foglalkoznak a Marczibányi téren. Igaz, azzal továbbra is mesterfokon. A korosztályos versenyek alapján elkészített egyesületi rangsort legutóbb 608 pontjával megnyerő Statisztikát a többi klub még együttes erővel sem tudta megközelíteni. A 25-szörös BEK-győztes csapatnál eltöltött közel négy évtizedes edzői karrierje alatt Fülöp István bajnokok sorát nevelte, hazai és nemzetközi címek sokaságát szerezte, ám amikor eredményeiről és legsikeresebb versenyzőiről kérdezzük, egyetlen nevet sem hajlandó kiemelni. Minden egykori és mai tanítványa egyformán kedves a számára.

„Sem a pénz, sem a dicsőség nem motivált, ezért azt sem tartom számon, mit és mennyit nyertek a tanítványaim” – mentegetőzik őszinte szerénységgel Fülöp István, aki szülővárosában, Kisvárdán, a véletlennek köszönhette, hogy megismerkedett a sportággal. Házuk éppen szomszédos volt a szovjet laktanyával, és gyakran felmászott az őket elválasztó kőkerítés tetejére. Egyik alkalommal megbillent és a túloldalon ért földet, a barátságos bakák pedig kérésére megmutatták, hogyan kell játszani azon furcsa, hálós asztalon. Az egyszeri találkozásból hosszas ismerkedés lett, majd a fővárosba kerülve a középiskolás bajnokságban fedezték fel ügyességét. Edzősködni az Erdért csapatánál kezdett, majd egy újabb véletlen a Statisztikához sodorta. – „El sem tudom képzelni, hogyan alakult volna az életem az asztalitenisz és Ormai László nélkül. Tőle tanultam a legtöbbet, a válogatott edzőjeként pedig Juhos Józseftől. A Statisztika egyébként Laci bácsi személyiségétől volt más, mint a többi klub, az ő etikus, emberi tartása határozta meg mindannyiunk szellemiségét. Szabálykövető, korbácsos edzőnek tartom magam, rend és fegyelem nélkül szerintem semmit sem ér a szakmai tudás.” Fülöp István különösen szerencsésnek érzi magát, hogy többnyire csak lányokkal dolgozhatott, mert szerinte az egyéniségéhez éppen az effajta munka illik a legjobban. Szereti a problémákat azonnal megbeszélni, kezelni, s a játékosait folyamatos visszajelzésekkel erősíteni. A fiúknak nagyobb a szabadságvágyuk, nehezebben viselik az ellenőrzéseket – a lányok viszont épp ellenkezőleg, jobban igénylik a törődést és a figyelmet. „A legapróbb rezdülésüket is észre kell venni, különben magukba fojtják a problémákat, ami később komoly feszültségekhez vezet. Egy női klubban, mint amilyen a miénk is, ezért különösen fontos, hogy rendben legyen a közösség” – avat be minket a leányversenyzők sajátos lélektanába a Marczibányi téri szakember. – „Edző és játékosai között egyébként is elengedhetetlen a szoros és őszinte emberi kapcsolat, enélkül nem lehet sikereket elérni. A díjaknál mindig többre értékeltem azt, amikor a kicsik egy versenyen félénken megkérdezik, ugye megnézem az ő meccsüket is. Ezért nem is értem, amikor a fizikai edző e-mailen elküldi a programot egy versenyzőjének. Ki fogja elvégezni a gyakorlatokat, ha a mester nincs jelen? A gyerek mindig a könnyebb utat fogja választani, de ez nem az ő hibája. Az edző személyes jelenléte alapvető fontosságú mind az eredményesség, mind pedig a kellő motiváció fenntartása szempontjából. A mi munkánk nem ér véget az edzésekkel, a tanítványaim bármikor felhívhatnak problémáikkal, késő este éppúgy, mint hétvégén. A válogatott mellett Berczik Zoltánnal is dolgozhattam, ő mindig hatkor kelt, személyre szabott gyakorlatokkal érkezett a reggeli edzésekre, késő este pedig még ellenőrizte a játékosok közérzetét. Ezt a hozzáállást lestem el a klubban Ormaiéktól is, Berczik példája számomra már csak megerősítés volt.” A legszebb emlékek között kutatva Fülöp Istvánnak az 1994-es BEK-döntő jut az eszébe. Az első mérkőzést hazai pályán 4−1-re veszítették el, így nem sok esélyük maradt a steinhageni visszavágóra. A reménytelennek tűnő találkozó előtt őszintén meg is kérdezte játékosaitól, vállalják-e az utazással járó kellemetlenségeket ilyen helyzetben. Meglepődött a határozott igenen. Sőt, a lányok a lehető legjobb összeállításban akartak asztalhoz lépni Németországban. A Tóth Krisztina, Éllő Vivien, Irina Palina trió ült be tehát a Fülöp vezette kisbuszba péntek reggel, és közel 1200 kilométer megtétele után csak késő este tudott edzeni egyet az új környezetben. A házigazdák jó sok pezsgőt behűtöttek az ünnepléshez, ám csalatkozniuk kellett, mert a magyar lányok másnap délután fantasztikus meccset produkálva végül 4−0-ra nyertek. „Valójában már a hazai mérkőzés is szoros volt. Jól írtam be a csapatot, csak valamiért nem jött össze. Kint ismét eltaláltam az összeállítást, s a hátráltató körülmények dacára ekkor már minden sikerült. Klubszinten ez volt a legszebb győzelmem” – emlékszik vissza jóleső érzéssel a szakember, majd a lehető legtermészetesebben meséli, ahogy játékosaival a fényes győzelmet követően már indult is hazafelé. Költségkímélés céljából. Az akkoriban a világ legeredményesebb sportcsapataként is aposztrofált statisztikás lányok ugyanis soha sem voltak elkényeztetve. Ahogy edzőjük, Fülöp István sem. Egyetlen egyszer gondolt csupán az anyagiakra, amikor 1985-ben, elfogadott egy kétéves kuvaiti szerződést. Ám azt sem tudta végigcsinálni. „Igazából ezt is Ormai Laci bácsinak köszönhettem. Szinte helyettem döntött, amikor úgy nyilatkozott, ilyen ajánlatra nem mondhat nemet. Csak annyit kért, hogy jöjjek vissza. Egy lakás árát veszítettem azzal, hogy nem maradtam még három hónapig. De nem bírtam tovább, hazahúzott a szívem, a pénz pedig soha sem volt számomra elegendő motivációs erő. Jó pár évvel később, a londoni olimpia előtt horribilis összegért hívtak az angol csapat mellé. A francia edző, akinek az eszébe jutottam, egyszerűen nem értette a döntésem okát. Egy kanadai magyar magyarázta el neki: Statisztika csak egy van, és az többet ér mindennél!” További korosztályos híreink ASZTALITENISZBEN a sportági aloldalunkon.