Inkább báty, mint mester

Hosszú évek óta először nyert aranyérmet magyar férfi tőröző rangos tornán – januárban a kadét fiúválogatott tagjainak jött össze a bravúr az európai körverseny poznani állomásán. A 2017 februárjában kinevezett fiatal keretedzővel, Szabados Kristóffal beszélgettünk.

K. T. I. - utanpotlassport.hu Az elmúlt két évben volt már dobogós helyezése a kadétcsapatnak, de a poznani volt az első győzelmük. Ez talán legkisebb részt múlt rajtam. Nagyon jó generáció állt össze. Szemes Gergő az egyéni eredményei alapján is a világelit tagja, Mihályi Andoregyre jobb eredményeket ér el, a másik két helyért pedig három-négy nagyon hasonló képességű vívónk küzdhet meg. Ez mindenkinek jó, mert valódi versenyhelyzet mellett fejlődhetnek a fiatalok. Remélhetőleg nem ez volt az utolsó győzelme a csapatnak. Miből áll a keretedző feladatköre? Ha jól tudom, iskolát például nem adhat. Verseny előtt pár órával nem is az a fontos, hogy a technikán próbáljunk csiszolni. Ott már fejben kell rendet tartani, önbizalmat építeni. Kicsit inkább pszichológusnak kell lenni, mint vívóedzőnek. Menedzselnem kell a dolgokat. Kínában és Svédországban edzősködött, majd 2017 februárjában nevezték ki. Az idősebb kollégák mit szólnak a jelenlétéhez? Általános reakció, hogy meglepődnek. Sokan fiatalnak tartanak, de sokan támogatnak is, próbálnak tanácsokkal segíteni – ezekért mindig hálás vagyok. A kritikákkal sincs baj, bár néha – a legnagyobb tisztelet mellett – jelezni kell, hogy nem értek velük egyet. A legfontosabb nem is az edzők véleménye, hanem a gyerekeké, akiket rám bíztak. Eddig úgy érzem, élvezik és meghálálják a közös munkát. A kisebb korkülönbség miatt talán nem a klasszikus tanítvány-mester viszony van köztünk. Inkább tekintenek rám bátyként. Emiatt könnyebben leomlanak bizonyos gátak is. Huszonkilenc évesen még lehetne profi vívó. De nem akartam már az lenni. Nagyon szerettem a tőrvívást, bár a kétezres években a szakágak között ez volt a mostohatestvér. Talán a relatív eredménytelenség miatt, de nem volt igazán pénz és nem volt emiatt rendszer sem, amiben dolgozzunk. Évente volt tíz világkupa-verseny, ezek felére sem jutottunk el. Nem lehetett igazán fejlődni. Amikor juniorként valaki még könnyű ellenfél, aztán a felnőttek között simán kikapsz tőle, az nem túl motiváló. Mire megfogalmazódott bennem, hogy sosem lesz belőlem kimagasló vívó, megvolt a civil szakmám, és azt éreztem, miért ne kaphatna az főszerepet? Más kérdés, hogy a vívás hamar visszaszippantott, mint edzőt. A magyar bajnokságon azért még beállt az FTC – végül ezüstérmet nyert –csapatába… Hónapokkal ezelőtt egy közös borozásnál Solti Antal vezetőedzőnek megígértem, hogy most utoljára visszatérek a kedvéért. Úgy voltam vele, talán elfelejti, erre a bajnokság előtt néhány héttel szólt, hogy ideje lenne elkezdenem rendesen edzeni… Tudom, más fegyvernem, de Imre Géza példájából kiindulva még egy jó tizenöt évig gondolkozhat a visszatérésen. Egyéniben már nem szeretnék elindulni. Furcsán venné ki magát, ha keretedzőként összeakadnék egy kadéttal. Ha legyőzöm, nem elegáns, ha kikapok, jogos a kérdés: mit akarok tanítani? Úgyhogy inkább maradok az edzések tartásánál. Egy pályafutása elején járó sportoló az olimpiáról álmodik. Egy edző az olimpiai bajnok tanítványról? Most sokkal inkább egy kadét Európa- vagy világbajnoki érmesről. Csapatban és egyéniben is meglehet erre az esélyünk. Még nagyon fiatalok azok a versenyzők, akikkel dolgozom, akár a válogatottról, akár az FTC-ről beszélünk. Tokióban aligha jutnak szerephez, és 2024-ben, Párizsban sem feltétlenül nekik kell nagyot alkotni. Három olimpiával előre tervezni pedig botorság. Az előttünk álló feladatokra kell koncentrálni. További korosztályos hírek VÍVÁSBAN a sportági aloldalunkon.