Családi kör: amikor a szülő egyben edző is...
Egy hete a „szőnyegre született” Lévai családot mutattuk be: az edző édesapa és három válogatott gyermeke igazi kuriózumnak számít – és nem csak a birkózás világában. Ezúttal is a családi kört vizsgáljuk: olyan fiatal sportolók kerülnek fókuszba, akiknek a szakmai munkáját az egyik – esetleg mindkét – szülő irányítja vagy irányította.
Munkatársainktól Szülő-gyermek, edző-sportoló kapcsolat. Egyik sem könnyű. Hát, ha még a szülő egyszerre edző, a gyermek pedig sportoló. Mind a buktatói, mind a pozitívumai megvannak egy ilyen különleges dinamikájú kapcsolatnak – utánpótláskorú sportolók és szülő-edzőik véleményére voltunk kíváncsiak.
OLAJOZOTT GÉPEZET
„Azon ritka eset a miénk, hogy anyu és apu egyaránt az edzőm, úgyhogy nálunk a tenisz tényleg családi ügy. Tíz-tizenkét évesen még adódtak kisebb feszültségek abból, hogy nem hallgattam rájuk eléggé, ám tizennégy éves korom körül megjött az eszem. Ekkor értettem meg, hogy mindig, minden körülmények között jót akarnak nekem. Azóta vakon bízom bennük, és ez az eredményeimen is egyre inkább meglátszik. A pályán egyáltalán nem zavar, hogy a szüleim az edzőim; a magánéletben, otthon viszont néha jó lenne elfelejteni a teniszt. Édesanyám, Csurgó Virág maga is topjátékos volt, pontosan tudja, mennyi lemondással jár ez az élet, ezért a szüleim amikor tehetik, lazítani is engednek. Összetartó család vagyunk, s ezt még a tenisz sem tudja elrontani” – vélekedik Nagy Adrienn, az MTK 17 éves teniszezője, aki idén párosban a japán Kavagucsi Nacumival megnyerte az Australian Opent. Szülei „stafétát” alkalmaznak – egyszer az édesapa, másszor az édesanya kíséri versenyre a fiatal versenyzőt. Nézzük, miként fest a kép a szülő szemszögéből!
„Jómagam nem voltam válogatott szintű játékos, de már TF-es koromban is sokat segítettem Virágnak, s később az egész karrierjét végigkísértem. A szakmai kérdésekben szinte mindig ugyanaz a véleményünk, így szülőként és edzőként egyaránt hitelesek vagyunk Adri szemében. A versenyekre szívesebben választja anyukáját kísérőnek, edzeni pedig velem szeret jobban” – így Nagy Tamás, Adrienn édesapja és edzője.
Felvetődik a kérdés, vajon van-e különbség eredményességben attól függően, hogy éppen ki kíséri el Adriennt a versenyekre?
„Statisztikát csináltam, melyikünkkel sikeresebb, de döntetlen lett az eredmény. Ez a kérdés egyébként egyénfüggő. Öccsével, Marcival egyetlen percig sem működött a közös munka. Adriennel viszont nem voltak törések az együttműködésünkben, egy hullámhosszon vagyunk. Ha kell, kemény vagyok vele, de olyan karaktere van, hogy azt is büszkén viselte, ha nagy ritkán hazaküldtem edzésről. Persze nekem sem könnyű, hiszen mégiscsak a lányom, akit végtelenül szeretek, miközben százszor nagyobbak az elvárásaim vele szemben, mint bárki mással. Úgy működünk, mint egy olajozott gépezet, nálunk mindenki tudja, mi a dolga.”
HIBA LENNE KIVÉTELEZNI
Váltsunk csapatsportokra. A Tomanóczy név igen jól cseng röplabdás körökben – a négyszer is az év férfi röplabdázójának választott Tomanóczy Tibor után fia, Tomanóczy Bálint továbbvitte az örökséget. Az édesapa a DSE Röplabda Akadémia trénereként irányítja – többek között – a már a Dunaferr felnőttcsapatában is játszó 17 éves fia munkáját. Úgy vélekedik: nem szokványos egy ilyen kapcsolat.
„Az edzéseken és a mérkőzéseken el kell vonatkoztatnom attól, hogy a saját gyerekem az egyik játékosom is egyben: amikor Bálint a pályán van, akkor kizárólag úgy tekintek rá, mint a csapat egyik tagjára. Ugyanakkor amennyiben igényli, többet tudok neki segíteni – otthon nyugodtabb hangulatban tudjuk átbeszélni a dolgokat. Figyelnem kell arra, hogy ne kivételezzek vele, mert nem szeretném, hogy emiatt hátrány érje.”
Bálint kisebb megszakításokkal lassan már kilenc éve dolgozik együtt édesapjával, és állítja: bizonyos esetekben megkönnyíti a dolgát, hogy a pálya szélén hozzá fordulhat.
„Könnyen szót értünk egymással, a mérkőzéseken szinte kitaláljuk a másik gondolatát. Ezen kívül otthoni környezetben jól át tudjuk beszélni a dolgokat: sokszor előfordul, hogy nem értünk egyet valamilyen szakmai kérdésben. Ugyanakkor néha kicsit szigorúbb velem szemben, mint a csapattársaimmal, de mindig ügyel arra, hogy a csapaton belül mindenkit egyforma mércével mérjen.”
A világválogatott, KEK-győztes, 179-szeres válogatott Éles József méltán nevezhető a magyar kézilabdasport legendájának. A Veszprém gólvágója visszavonulása után edzői pályára lépett, és dolgozott is együtt fiával, Benedekkel, aki az NB I/B-ben szereplő Veszprémi KKFT Felsőörs felnőttcsapatának játékosa. Nyolc és tizenkét éves kora között édesapjától tanult meg kézilabdázni.
„A fiam tőlem tanulta el a kvalitásokat, akár a cselezési készségek, akár a lövéstechnika terén. Ha hibázik, vagy valamit elront, könnyebben ki tudom javítani, mert tőlem tanult kézilabdázni. Kevésbé jó, hogy velem szemben többet enged meg magának. Azt is tapasztaltam, hogy rám jobban hallgat, mint másokra, ennek viszont előnyei és hátrányai egyaránt vannak” – így Éles József.
A 19 éves Éles Benedek szerint nem könnyű azzal megbirkózni, hogy a szülői háttér miatt kipécézhetik a fiatal sportolókat, mondván, „hátszele van” a gyereknek.
„Sajnos többször előfordult, hogy azt terjesztették rólam, édesapám hírneve miatt velem másképpen bánnak, mint a többiekkel. Ma sem szeretem, ha kivételezettként tekintenek rám. A pályán és azon kívül próbálok minél többet megtenni azért, hogy ne mondhassák ezt rólam az emberek. A legjobb dolog az, hogy nagyon jól meg tudjuk beszélni a szakmai dolgokat apukámmal, noha nem feltétlenül értünk mindig mindenben egyet.”
EZ AZ ÉLETÜK
Kevés olyan trénert találunk, akinek mindhárom gyermeke tanítványa is egyben, és valamennyien magas szinten űzik a sportágat. A Magyar Triatlonszövetség szakmai alelnöke, Lehmann Tibor ebben a szerencsés helyzetben van: a 22 éves, ifjúsági olimpiai ezüstérmes Bence, a 20 éves junior-világbajnok Csongor és a 14 esztendős Sára is követte őt a triatlonisták világába. Az apa végigkövette a fiatalok pályafutását, most pedig már a napi munkájukat is ő irányítja.
„Eleinte egyértelműen előnyös volt, hogy folyamatosan felügyeltem a munkájukat, hiszen már a kezdetekben tudatosan készítettük fel őket erre a pályára. Minden úgy történt már tizenkét-tizenhárom éves korban is, hogy optimális legyen a pihenés, az étkezés, satöbbi. Utána következett a nehezebb etap. A két nagyobb fiút már inkább felnőttnek nevezném, nekik is van saját véleményük, de azt gondolom, hogy ezt jól tudjuk kezelni. Az egész család életét ez a sportág teszi ki. Nem egyszer előfordul, hogy hazamegyünk az edzésről, és egyszer csak észreveszem, megint a triatlonról beszélünk.”
Szóvivőként a középső fiú, az immár a felnőttek mezőnyében versenyző Csongor is elmondta, többnyire profitálnak ebből a különleges kapcsolatból.
„Egyértelműen inkább előnyt jelent, mint hátrányt. Édesapánknak nagy sportmúlt van a háta mögött, és mindazt, amit ő megtapasztalt, remekül át tudja nekünk adni, nemcsak az edzéseken, hanem beszélgetések során is. Előfordulnak kisebb viták, de gyümölcsöző a munkakapcsolatunk.”
