Atlétika: az 1987-ben százon vb-negyedik Kovács Attila nem ajánlaná a sprintet a fiataloknak

Civilben a pályán sorozatunkban olyan korábbi klasszisok mondják el véleményüket a hazai sportági utánpótlásról, akik manapság semmilyen vagy csak csekély szerepet töltenek be annak alakításában. Ezúttal az 1987-es római atlétikai világbajnokság 100 méteres síkfutódöntőjének legjobb nem színes bőrű sprinterével, Kovács Attilával beszélgettünk.

A négyesen Kovács Attila, az ötösön Ben Johnson, a hatoson Carl Lewis – az 1987-es római atlétikai világbajnokság 100 méteres síkfutódöntőjében. Magyar futó sem előtte, sem utána nem szerepelt a versenyszám fináléjában világbajnokságon. Kovács ötödik lett, később Johnsontól doppingügye miatt elvették a győzelmet, így a magyar sprinter negyedik helyre lépett elő. Azt gondolja, jobb eredményt is elérhetett volna, ha nem érzékeli úgy, Johnson „beleszállt” a rajtba, és az első lépések közben nem várja, hogy visszahívják. A százon tizenegyszeres, kétszázon négyszeres magyar bajnok sportember (utóbbin 20.11-gyel 33. éve országos csúcstartó) aktív pályafutását követően, 1994-ben edzősködni kezdett, és a kétezres évek eléjéig igyekezett átadni tudását a következő generációnak. Az annak idején Szekszárdról az Újpesti Dózsához kerülő atléta jó ideje szakított a sportággal, és ingatlanfejlesztéssel foglalkozik, de a nagyobb eredmények azért nem kerülik el figyelmét.

„Mindig megnézem a bajnokságok alakulását, kik jutnak ki korosztályos világversenyekre, és aztán hogyan szerepelnek. Mondhatom, egyik meglepetés a másik után ér. Főleg női vonalon látok kiemelkedő eredményeket, az ugró és gátas lányok is szépen teljesítenek – mondja az egykori klasszis sprinter, akinek karrierjéből egészen érdekes módon kimaradtak az utánpótlásévek, hiszen 18 évesen kezdett versenyszerűen atletizálni. – Valóban az egyik legnagyobb kérdés a számomra, hogy ha korábban elkezdem, akkor többre vihettem volna-e? Nagyon durva, hogy 18 évesen kezdtem, de későn érő típus voltam, és nem vagyok benne biztos, hogy a teljes serdülő és ifi korosztályt végig akartam volna csinálni. Amikor Budapestre kerülve Oros Ferenc nagyon kemény csoportjában edzettem, nem volt könnyű dolgom. Máig megmaradt bennem, hogy én a lányokkal futottam, nem a fiúkkal, akik jobban bírták. Ezért lehet bennem némi hiányérzet. Egyébként nem tartom elképzelhetetlennek, hogy valaki manapság is ennyi idősen kezdje – persze nem a számítógép mellől felállva. Nekem szerencsém is volt. A középiskolai versenyen, amelyen felfedeztek, 1960. szeptember elseje után születettek indulhattak, én másodikai vagyok. Amikor hazamentem, és bejelentettem apámnak, elindulok egy versenyen, ő azt mondta, biztos megint csak ötödik leszel. Én meg válaszoltam, hogy igen, mert a többiek szöges cipőben futnak. Persze, csak kerestem a kifogásokat, mit sem tudtam róla, mennyit jelent valójában a szöges cipő. Aztán a verseny előtt egy nappal apám megjelent a szöges cipővel. Nem tudom, hogyan jutott eszébe, hogy vegyen, de másnap hatalmas sikert értem el teljesen ismeretlenül.” Kovács Attila története kitartásra sarkallhatja azokat a fiatalokat, akik nem érnek el korán kimagasló eredményeket, bár azt ő is alátámasztja, ma a felsőoktatással vagy a munkával már sokkal nehezebb összeegyeztetni az élsportot. A kritikus 18–23 év közötti időszak átvészelése nem egyszerű.

„Egyetem, főiskola mellett még csak-csak tudnak időt szakítani az élsportra, de úgy vélem, munka mellett már lehetetlen. Akik korábban érnek, nem tudnak javítani addigi eredményeiken, vagy akikben lenne még lehetőség, finanszírozási problémákba ütköznek. Bár úgy tudom, a szövetség nagyon jó programokkal kívánja segíteni a korosztályt.” Az 1988-as szöuli olimpiát is megjáró sprinter szíve csücske mai napig a 100 méter, ettől függetlenül csak igen óvatosan ajánlaná a versenyszámot bárkinek is. Úgy tartja, a jelentős kérdések már a legelső pillanatban eldőlnek. „Ha valaki megszületik, a kocka el van vetve. Nincs az a szorgalom, ami sprintfutásban pótolná a képességeket. Az adottságok dominálnak. Ha valaki elkezd sportolni, biztos az olimpiai vagy a világbajnoki cím lebeg a szeme előtt. Eleinte gyorsan, látványosan fejlődik, aztán később észreveszi, hogy már nem csak egyedül van. Lassan azonosul ezzel a helyzettel, és abbahagyja, vagy küszködik, és megelégszik a magyar bajnoki címekkel. Ha egy tehetséges gyerek odajönne hozzám megkérdezni, mit csináljon, azt mondanám, nézzen körül távolugrásban vagy hosszabb távokon, gáton, mert a 100 méter totálisan reménytelen. Nagyon nagy a konkurencia. Ettől függetlenül látom, hogy több számban vannak tehetséges fiataljaink. Remélem, hogy a fedett pályás létesítmények helyzete megoldódik, mert hidegben csak vergődik az ember, nem lehet minőségi munkát végezni. A 2023-as budapesti világbajnokságtól azt várom, hogy lendületet ad a sportágnak. Az utánpótlást motiválnia kell. A gyerekek testközelből láthatják, miért érdemes atletizálni, hova juthatnak el, ha jól csinálják. Bízom benne, emiatt sokan adják fejüket az atlétikára, és talán valakinek még be is jön.” További korosztályos hírek ATLÉTIKÁBAN a sportági aloldalunkon.