Finnország, Fábry-show, Új-Zéland

Az elvárásokat alaposan túlteljesítve a hatodik helyen végzett a női ifjúsági válogatott a finnországi világbajnokságon. A csapat bő egy év múlva felhasználhatja a vetélkedőn szerzett tapasztalatokat, hiszen az elit tagja maradt. A mérkőzéseket bővebben értékelte a stáb a torna során, így a vébé után egy héttel a háttér és a jövő került szóba Gömöri Csabával és Kiss-Simon Franciskával.

eFBé Az ifjúsági válogatottat több százan várták a Liszt Ferenc repülőtéren január6-án este. Tavaly világbajnokként és feljutóként érkezett haza a csapat, az idén vb-hatodikként és az A csoport tagjaként. Mindkét ünneplés felejthetetlen volt, ezeket talán csak az múlhatná felül, ha hazai jégen rendezett világbajnokság után mulatnának a szurkolók. Gömöri Csaba szövetségi kapitány ennek a lehetőségnek a realitásával kezdte értékelését honlapunknak.

– Óriási dolog lenne Magyarországon világbajnokságot rendezni, nem tagadom, a lehetőség felvetődött. Az utolsó direktorát-ülésen, amelyen már a következő világbajnokságról is szó volt, beszéltek a lehetséges rendező kilétéről. Körbeért a helyszín – azok az országok, amelyek a kezdetektől fogva az elitbe tartoznak, mind rendeztek már vébét, tehát újra szeretnének.

Kanada szívesen adna otthont a rendezvénynek, az Egyesült Államok is, de kvázi újoncként mi is. Akár a fővárosban is megoldható lenne, hiszen van két olyan pálya közel egymáshoz (Káposztásmegyer és Újpest – a Szerk.), amelyik megfelelő. De a Budapest–Fehérvár távolság sem vészes. Garantálom, hogy teltház lenne mindenütt, nemcsak a magyar meccseken.
Ami hátrány: egy hazai rendezésű vébén nehezebb „elszigetelni” a társaságot a külvilágtól. Mindenki itt van, közel van, sokkal több energia ilyenkor az, hogy a játékos tényleg csak a feladatára koncentráljon. Mindent egybevetve hatalmas lehetőség – meglátjuk, hogy másfél év múlva ki lesz a rendező (a szocsi olimpia miatt a vébé januárról tavaszra csúszik – a Szerk.).

–  A finnországi világbajnokságon mi volt a csúcs?

– Két mérkőzés, a kanadaiak és a németek elleni. Az utóbbi amiatt,  ahogy az első harmadban fölénk nőtt németekre feljöttünk, majd otthagytuk, végül legyőztük őket. Előbbi azért, mert a legjobbak között ez volt az első mérkőzésünk. Valahol számomra ez a gyermekkori álom megvalósulása volt: amikor elkezdtem jégkorongozni, akkor az volt a vágyam, hogy valaha egyszer Kanada ellen játszhassak. Ez felnőtt fejjel, edzőként sikerült. Aki ismer, tudja rólam, hogy hatalmas Kanada-szurkoló vagyok.

– Akkor a döntő után nagy volt az öröm…

– Természetesen, bár mindettől függetlenül nagyon sajnáltam az amerikaiakat. Az első harmadban olyan lövésarányt produkáltak (20-1), hogy abból a helyzetből nem veszíthettek volna. A végén mégis egy perc alatt összeomlottak. Ez csak azért lehetett, mert fejben nem voltak rendben.

– A koncentráció nekünk jobban ment, mint bármikor – újdonságként két sportpszichológus segített a magyar csapatnak. Mit jelentett az ő jelenlétük?

– Komoly segítséget, ezt ott a helyszínen éreztük, láttuk igazán a lányokon. A londoni olimpia adta az apropót – a legjobbnak, legmagabiztosabbnak kikiáltott sportolóink komoly segítséget kaptak a pszichológusoktól. Örsi Bence kapusedző kollégámmal beszélgettünk arról, hogy nekünk is lépni kell: így találtuk meg Gyömbér Noémit és Kovács Krisztát. Foglalkoztak közösen a csapattal, miután feltérképezték az együttest, az egyéni foglalkozások is elkezdődtek. Mindenre felkészítették a játékosokat. Sokan nem szeretik, ha azt mondjuk, hogy fejben dőlnek el a dolgok. Pedig a sportban ez így van és a mi csapatunkból mindenki felkészülten ment a világbajnokságra. Ezúton is köszönjük a hölgyek munkáját és számítunk rájuk a felnőtt válogatott világbajnoki felkészülésében is.

– Milyen volt a nemzetközi visszhang a magyar csapatról?

– Meglepődtek a teljesítményünkön. Úgy éreztem, hogy az elmúlt évben a kötelező udvariasság mondatta a többi csapattal azt, hogy oda kell figyelni ránk, mert mégis a feljutóról van szó. Azt gondolom, kiesőnek is minket vártak. Aztán a Kanada elleni meccset követően Melody Davidson odajött és gratulált a játékunkhoz – ő a kanadai női válogatott korábbi szövetségi kapitánya, kétszeres olimpiai bajnok edzőként, komoly szaktekintély. Nagy respektje lett a csapatunknak az első meccs után, pláne, hogy másnap legyőztük Németországot – attól kezdve mindenki másképp nézett ránk. Joggal bízhatunk benne, hogy kivívtuk a tiszteletet és abben is megmutatkozik, hogy a csapatot meghívják majd különböző tornákra – az elit mezőnyt csak a legjobbak között ismerhetjük meg, így aztán játszani kell a finnekkel, svédekkel, oroszokkal, csehekkel minél többet.

– Messze van még a következő korosztályos vébé, bár a csoportbeli ellenfelek már ismertek – Egyesült Államok, Svédország és Oroszország…

– Utóbbit kell elsősorban legyőzni, de majdnem másfél év van még addig, ezért bízom benne, hogy töretlen fejlődéssel még előrébb léphetünk. Nagyon erős a 96-os keretünk, de a 97-98-asok is beérnek már addigra, sőt, a 99-esekkel is számolhatok. Azokkal a 95-ösökkel pedig, akik Vierumäkiben utoljára léptek jégre ebben a korosztályban, a felnőttek között vannak céljaink – elsőként áprilisban feljutás az új-zélandi világbajnokságon…

A magyar válogatott mérkőzéseiről szóló beszámolók: Magyarország–Kanada, Magyarország–Németország, Magyarország–Finnország, Magyarország–Svédország (negyeddöntő), Magyarország–Finnország (az 5. helyért).

Kiss-Simon Franciska a válogatott csapatkapitánya, ő az egyik a négy játékos közül (Huszák Alexandra, Molnár Mónika és Somogyi Vivien mellett), aki a következő korosztályos világbajnokságon kora miatt már nem szerepelhet a csapatban. Néhány nap kötelező pihenést rendelt el neki az orvos, Francinak arcüreggyulladása van. Szerencsére gyorsan javul, így ott lehet a társakkal a tévéfelvételeken: a sportadók beszélgetős műsorai mellett a Fábry-showban is szerepel a csapat. A hétvégén Székesfehérváron is várják a lányokat, az immár hagyományosnak mondható ünnepségre az Ocskay-csarnokba. Franci a legkedvesebb világbajnoki emlékével kezdte honlapunknak az értékelést.

– Örök emlék lesz a németek elleni mérkőzés vége, akkor gyakorlatilag eldőlt, hogy bennmaradunk. Azóta többször láttam Huszák Szasza gólját. Abban a pillanatban, amikor ott, Vierumäkiben megláttam, hogy a korong a kapuban van, a pálya közepén féltérdre rogytam és sírtam a boldogságtól.

– Hány év kemény munkája, lemondása szakadt ki belőled?

– Tizenegy évé. Mindig is válogatott játékos szerettem volna lenni, ez három éve sikerült – az azóta eltelt időszak volt a legkeményebb, de ami előtte volt, az is sok munkával telt. Sajnálom, hogy ebből a korosztályból „kiöregedtem”, de annak nagyon örülök, hogy így sikerült a vége. A csoportosként mentem világbajnokságra és úgy is jöttem haza.

– És így átkerült a teher a következő generációra. Ha egyáltalán „teher” a legjobbak között játszani...

– Egyáltalán nem érzem annak. Finnországba is úgy mentünk ki, hogy azt mondták az edzőink, hogy akármi is lesz a vége, élvezzük ki minden percét a világbajnokságnak. Ez így is történt.

– Nyáron a nemzetközi szövetség táborában voltál ugyanezen a helyszínen – sok volt most az ismerős arc?

– Azok közül, akikkel a nyáron egy csapatban voltam, mindenki ott volt. A svédek, finnek, csehek és kanadaiak… Nagyon vártam már, hogy találkozhassam velük, hónapokon át erre a világbajnokságra készültem. És amire számítottam, azt kaptam: kemény ellenfeleket, jó mérkőzéseket, profi körülményeket. Talán az étteremben örültünk volna a bőségesebb, de főleg változatosabb ellátásnak – akadt, hogy a vajas kenyér volt a legjobb.

– Rövid pihenés után az új-zélandi felnőtt világbajnokságra készültök. Te újra csapatkapitányként?

– A közeljövőben lesz csapatkapitány-választás, ott kiderül, hogy kinek a mezén lesz a nagy „C”. De számomra nem az a lényeg, hogy megválasztanak-e a többiek, vagy sem, az a fontos, hogy jussunk fel.

– Sok plusz odafigyeléssel járt, hogy az ifi vébén te voltál a „cséká”?

– Kihívás, felelősség, megtisztelő feladat az egész, de megérte. Sikerült összehozni a csapatot, ha bármi baj volt, mindig megbeszéltük. Nem tagadom, néha emeltem a hangom, amikor fel kellett rázni a társaságot, vagy azt éreztem, hogy nem az történik a jégen, amit megbeszéltünk. Akkor mindig azt mondtam, hogy amit akarunk, azt csapatként akarjuk elérni, így is kell tennünk, mindenkinek el kell felejtenie az egyénieskedést. Ez ment, és ahogy három éve mindig, Finnországban is egy család voltunk…