A rövidpályás gyorskorcsolyázó Sziklási András karrierjéért nem mindennapi áldozatot hozott a családja: Pécsről Budapestre költözött, hogy a tizennégy éves sportoló az otthonától egy saroknyira, a gyakorló jégcsarnokban róhassa köreit. A fiatalember már csak azért izgul, hogy jó jegyeket szerezzen az iskolában, ez ugyanis a feltétele annak, hogy elmehessen edzőtáborozni.
Sajó Annamária Kis ember, nagy tervekkel - jut eszébe az embernek Sziklási András rövidpályás gyorskorcsolyázóról. A szelíd tekintetű, szőke fiatalembert tizennégy évesen a legtehetségesebb ifjúnak tartják a szakemberek, ő pedig meg is tesz mindent a siker érdekében. A gyakorló jégcsarnok palánkjánál arról ábrándozik, hogy olimpián indul.
Jövőre.
A történet tíz évvel ezelőtt, Pécsett kezdődött, ahol az óvodás Andris egyszerűen fogalmazta meg, mit szeretne csinálni szabadidejében: „Mindegy, csak jég legyen.” Így került a short track közelébe, az edzői pedig hamar felfigyeltek technikájára és gyorsaságára. Családja ekkor hozta meg a fontos és optimista döntést: Budapestre költöznek, a gyakorló jégcsarnok tőszomszédságába.
Sziklási Zsuzsa, Andris édesanyja szerint ez azonban nem volt olyan fene nagy áldozat, mert mérlegelték a körülményeket: „Én csak az edzők és a szülőtársak véleményére tudtam alapozni. Andrisnak két lehetősége volt: befejezi, vagy jövünk. De már túl sokat öltünk bele a sportba ahhoz, hogy csak úgy abbahagyja. Összetartásokra jártunk hétvégén a fővárosba, s ez a kettős élet az egész családnak megterhelő volt. A férjem munkája miatt nyár közepén jutottunk el odáig, hogy választanunk kellett: vagy kettészakad a család, vagy abbahagyjuk a korcsolyát. Ő mondta azt, hogy ha mindketten találunk állást Pesten, akkor megyünk.”
Andrisnak négy testvére van, a költözés miatt fél tucat ember jövőjét kellett megtervezniük a szülőknek. A gyerekek azonban a legjobb korban voltak a váltáshoz. És az édesanya szerint vagy akkor jönnek, vagy semmikor. „Éppen óvoda vagy iskola előtt álltak, így nem okozott nekik nagy törést a költözés. Olyan lakhelyet választottunk, amelyik mindenkinek kényelmes. Mivel közel van a jégpálya, Andris meg tudja oldani a hajnali hat és este hét órás edzéseket, a testvérei pedig gyorsan eljutnak az iskolába. A semmibe persze nem költöztünk volna, ezért meghagytuk a pécsi lakásunkat is. Szegény gyerekek először megijedtek, amikor a szép családi házunk emlékeként itt is elkezdték keresni az udvart. De mára megváltozott a helyzet. Eleinte még működött a fenyegetés: ha nem tanulnak, visszaköltözünk, de aztán azt válaszolta az egyik gyerek, hogy szó sem lehet róla, akkor ő kollegista lesz!”
Andris így vasárnap kivételével minden nap edz. Könnyű, közepes és nehéz, úgynevezett piros hetek váltogatják egymást. Utóbbin futják a legtöbb kört, de a fiatalember öt-hat kilométert minden tréningen korcsolyázik. Nyáron azért ő is megnézi a jég nélküli Balatont, télen azonban bajban van a Városligeti Műjégpályán: „Nem szeretek lassan korizni.”
Pedig első ránézésre nem erőszakosan helyezkedő alkat, aki az első kanyarban kilöki az ellenfelét a pályáról. Amikor motivációjáról kérdezem, inkább a riválisairól beszél: „Érzem, hogy jó vagyok, de vannak nálam jobbak. Kovács Kornél például nagy ellenfelem. Ő viszont egy korcsoporttal feljebb versenyez, így főleg az edzéseken csapunk össze. A külföldiek közül a lengyel és a szlovák riválisoktól tartok leginkább. Ők erőnlétben jobbak nálam, ezért nem tudom őket megelőzni.” A fiatalember egy dologtól fél igazán: önmagától.
„Igazából én nem hiszem el, hogy megverhetem a külföldi ellenfeleimet. Sokan mondták is, hogy simán meg tudnám őket előzni, ha bíznék magamban. De verseny alatt, azzal a tudattal, hogy eddig mindig megvertek, nehéz ezt hinni. Ha viszont elmegyünk a bolytól, és nem avatkozik más a küzdelmünkbe, győzhetek. Tudod, a lengyelek nagyon durvák. Ha nincsenek ott, könnyebb nyerni.”
Félelmei ellenére Andrásnak nagy tervei vannak. „A legnagyobb vágyam az, hogy az Európa Kupán az első háromban végezzek, aztán meg is nyerjem. De van egy sokkal nagyobb álmom. Nem tudom, lehet-e az én koromban, de szeretnék kijutni a jövőre Szocsiba, az olimpiára. Ha nem utolsóként futok be, már elégedett leszek. Ha oda még nem mehetek, a következő téli ötkarikás játékokra szeretnék annyit fejlődni, hogy az első hatban végezzek.”