Át az akadályokon

Sikeresen beilleszkedett Észak-Karolinában Szalai Benjámin, aki ösztöndíjjal került a tengerentúlra. A 20 éves futó az EYOF-aranyérem után az egyetemi döntőbe vágyik. Honlapunknak beszélt arról is, mennyire népszerű az atlétika Amerikában, és mennyiben különbözik kapcsolata a magyar és a kinti edzőjével.

K. D. Szalai Benjámint először arról kérdeztük, hogyan jött az amerikai lehetőség. – Mindig szerettem volna eljutni Amerikába. Amikor megtudtam, hogy jó, nemzetközileg elismert eredményekkel lehetséges sportösztöndíj megszerzése amerikai egyetemeken, már nem is volt kérdés, mi lesz az egyik alapvető célom. 2011-ben több edző is megkeresett, és ösztöndíjat ajánlott. Az első levél meglepetésként ért, emlékszem, mennyire izgatottan olvastam végig. Ezt követően már tudatosan készítettem magam arra, hogy ha a jó Isten is úgy akarja, akkor külföldön fogom folytatni a tanulmányaimat. A szüleim végig mellettem álltak, magukban és bennem is tudatosítva: ha sikerül, hosszú hónapokig nem látjuk egymást. Bár tudom, mennyire nehéz volt nekik elfogadni, hogy évente jóformán csak kétszer láthatjuk egymást, sosem próbáltak lebeszélni. Az ösztöndíjról szóló megállapodást március végén írtuk alá, közösen a szüleimmel; onnan már nem volt visszaút. A 20 éves atléta tavaly augusztusban utazott a tengerentúlra. Mint mondja, a megérkezés után izgatott volt, de nem volt benne félelem, minden percét élvezte az első élményeknek. Az első héten még nem kellett iskolába járnia, csak a közép- és hosszútávfutók tartottak egyfajta edzőtábort, hogy a csapat minél jobban összeszokjon, megismerjék egymást és az edzőket. – Élveztem azt a hetet. Úgy érzem, sikerült hamar beilleszkednem. A nyelvvel kapcsolatos első tapasztalataim viszont elég érdekesek. Már az általánosban tanultam angolt, és veszprémi gimnazistaként középfokú nyelvvizsgát is tettem. Azt gondoltam, mindez elég lesz ahhoz, hogy már az elején folyékony legyen a kommunikáció, de óriásit tévedtem. Az első pár hét emiatt kicsit fárasztó volt, nagyon kellett koncentrálnom, hogy a lehető legtöbbet fogjam fel, és emellett tudjak érthető, összefüggő válaszokat adni. Napról napra egyre többet értettem meg, egyre pörgősebben ment a kommunikáció. Mindenki türelmesen kezelt, és igyekezett bevonni a beszélgetésekbe. Mára rengeteget fejlődtem, a hétköznapi kommunikáció szinte folyékonyan zajlik. A tanárokat szinte a legkönnyebb megérteni, mert a szleng helyett a szép kiejtésű, nyelvtanilag tiszta angolt használják. Szalai a második szemesztert tölti az észak-karolinai High Point Egyetemen. Itt diplomázott a veszprémi maratonfutó olimpikon, Kovács Tamás, aki korábban segített a fiatal atlétának felvenni a kapcsolatot Mike Esposito trénerrel. – Jól kijövünk az edzőmmel, tiszteletben tartom a munkáját, és lelkesen végzem az edzéseket, még akkor is, ha merő ellentéte az otthoni módszereknek, amelyekhez a pápai, majd veszprémi éveim alatt hozzászoktam. Talán a legnagyobb különbség az amerikai és a magyar edző között a tanítvánnyal való kapcsolat kezelése. Otthon 15 évesen kerültem a VEDAC-ba, Tóthné Stupián Anikó csoportjába. Mivel kollégista voltam, nem túlzok, ha azt mondom, hogy abban az öt évben több időt töltöttem vele, mint az édesanyámmal, így nem meglepő, hogy személyesebb edző-tanítvány kapcsolat alakult ki közöttünk, de az itteni attól jelentősen eltér. Az amerikai egyetemi edző munkahelyként tekint a stadion épületére, rengeteg időt tölt az irodájában, eredményeket böngészve, edzés- és versenyterveket kidolgozva. A munkájukat túlságosan komolyan véve, nem fordítanak elegendő időt arra, hogy a sportolóikat a sportpályán kívül is megismerjék. Nem rideg a viszony, de számomra eleinte szokatlan volt. Persze nem ez az egyetlen különbség: mint a fiatal versenyző elmondta, a körülmények óriási eltérést mutatnak. Amerikában nem kihívás előteremteni a pénzt a sportolók fejlődését szolgáló eszközökre. Emellett a hosszútávfutás jóval népszerűbb, mint Magyarországon. – Otthon a versenyeken a sportolókon és családtagjaikon, esetleg közeli ismerőseiken, barátaikon kívül kevés a szurkoló, itt teljesen más a helyzet. A mezei viadalokra is tömegek járnak ki, pusztán szórakozásból és időtöltésből, anélkül, hogy bárkit is ismernének az indulók közül. Óriási élmény úgy végigfutni egy nyolc kilométeres mezei versenyt, hogy közben minden méteren emberek állnak és szurkolnak, üvöltik az általuk preferált egyetem vagy versenyző nevét. Bár kétségtelenül a mezei versenyek a leghangulatosabbak, nekem nem tartozik a kedvenc számaim közé. A 3000 méter akadályfutás, valamint az 5000 méter a fő számom, de szívesen futok 1500-at vagy egy mérföldet is. Az akadályfutást 2009 óta művelem, 2009-ben a finnországi Európai Ifjúsági Olimpiai Fesztivált megnyertem 2000 méteren, és a további terveim is erre a számra épülnek. A versenyző idei legfontosabb célja, hogy bejusson az amerikai egyetemi országos bajnokságra, és azon döntős, vagy ahhoz közeli eredményt érjen el. Emellett készül a júliusi U23-as Európa-bajnokságra, amelyen szintén a fináléba vágyik, de tudja, mindezek eléréséhez az egyéni csúcsok megdöntésére kell törekednie.

A High Point Egyetem kellőképpen támogatott és elismert sportélettel rendelkezik. Az egyetem a Divizió 1, azaz a legmagasabb szintű bajnokság résztvevője valamennyi egyéni és csapatsportágban. Az atlétika szakágon kívül van például kosárlabda-, röplabda-, lacross-, baseball- és labdarúgó-csapat is.

Az egyetemi viadalokon nem 1500 métert, hanem egy mérföldet, vagyis 109-cel többet kell teljesíteni. Szalai azt mondja, nem volt nehéz hozzászokni a hosszabb távhoz, át tudta állítani az agyát. – Izgatottan vártam az első egymérföldes versenyemet, amin nem teljesítettem rosszul. Valamivel több fejszámolást kell végezni az edzés alatt. Egyébként Amerikában is van 1500 méteres verseny, de csak a tavaszi, szabadtéri szezonban. Úgy érzi, a mezei szezon nem úgy sikerült, ahogy szerette volna, aztán fedett pályán javított. – Az első versenyeimen jól ment, majd túledzettség miatt, amit részben magamnak köszönhetek, a szezon végére már nem tudtam tartani a formát. A fedett pályás szezonom már sokkal jobb volt. Az elején összeszedtem kisebb csípősérülést, ami végigkísért, és megnehezítette az edzéseket, de a versenyekre mindig a legjobb formámat igyekeztem hozni, a fájdalmak ellenére is. A nagy konferenciabajnokságunkon, a Big-South Championshipen 3000 méteren egyéni csúccsal a második helyen végeztem. Ezen a környékbéli államok legjobb tizenkét egyetemének atlétái versenyeznek. Innen lehet továbbjutni a regionális, majd az országos NCAA-bajnokságra. A fedett pályás szezon vége óta a sérülésem rehabilitációja a legfontosabb, szerencsére ez a legjobb úton halad. Szalai szerint arra nehéz válaszolni, hogy miben fejlődött a legtöbbet, hiszen az első év az alkalmazkodásról szól. – Talán a versenyzéshez és az ellenfelekhez való viszonyom változott leginkább. Nem volt könnyű megszokni, hogy Magyarországgal ellentétben itt kisebb versenyen is futók százai vesznek részt. Otthon hozzászoktam, hogy már a verseny előtt jóformán ki lehetett volna osztani a díjakat a papírforma alapján, mert mindenki ismert mindenkit, és a versenyző beletörődött az általa elképzelt végkifejletbe. Itt más a helyzet. Minden helyezésért keményen meg kell küzdeni. A mezei szezon alatt több olyan versenyen is részt vettem, ahol kétszázötvennél is több futó rajtolt. Hihetetlen látvány volt az embertömeg. Megtanultam, hogy akkor is ugyanannyira kell küzdeni, amikor nem az első helyekért megy a csata, hanem csak a 20-30. közöttiekért, mert az egyetemi csapat számára minden egyes pont számít. S mi a helyzet a tanulással? – Egyelőre nincs szakirányom, az idegen nyelvre való tekintettel az első évben csak az általános, kötelező tantárgyakat vettem fel, és majd az őszi félévtől kezdem meg a szakmára épülőket. Rengeteg szakirány közül lehet választani, én leginkább a nemzetközi gazdálkodás felé orientálódnék. A sport és a tanulás könnyen összeegyeztethető. A diákok maguk állítják össze az órarendjüket az edzésidőpontoknak megfelelően. Nem mondanám, hogy a sportolók nem kiváltságosak, de a követelmény természetesen ugyanaz mindenkinek.

A kezdetekről: – Általános iskolás tanulmányaim alatt hét éven keresztül karateedzésekre jártam. Az atlétikával  Pápán ismerkedtem meg 13 évesen, ahol Kiss Károly kiváló edző kezei alatt több regionális és országos szintű sikert arattam. Tisztában vagyok vele, hogy azokat az eredményeket, amiket a veszprémi éveim alatt megszereztem, vagy akár azt, hogy amerikai egyetemen tanulok, jelentős mértékben a Karcsi bácsitól kapott remek alapjaimnak köszönhetem.