Történet kitartásról és akaratról: a súlyosan látássérült Lengyel Zsófia nem adja fel álmát, hogy kijusson a paralimpiai játékokra. Sprinterként váltott a paratriatlonra, most pedig guide-ot, kísérőt keres, akivel három év múlva ott lehet Rio de Janeiróban.
reb Olimpiára eljutni akkor sem egyszerű, ha az egészséges sportoló minden segítséget és lehetőséget megkap a felkészülésben, és csak önmagára kell koncentrálnia. Hát még paralimpiára: persze kisebb a mezőny és kevesebb a vetélytárs, ám cserébe olyan akadályok jönnek, amelyeket sokkal nehezebb legyőzni, mint a hosszú távot a kemény edzéseken. (Amiket persze a fogyatékos sportolóknak is teljesíteniük kell...)
Lengyel Zsófi legnagyobb ellenfelét retinitis pigmentosának hívják: az orvostudomány a retina (látóideghártya) fokozatos romlása miatti gyengülő látásként határozza meg. A 20 éves lány csőlátó (ezt úgy képzeljük el, mintha állandóan csak kulcslyukon nézhetnénk ki), illetve farkasvakság sújtja: szürkületben nehezen lát.
Pontosabban, most már alig. Bár az általánost gyengénlátók iskolájában végezte, még olvasott, rajzolt, látta a kézírását. Tanulmányait „normál”, angol-olasz kéttannyelvű gimnáziumban folytatta, ám ekkor erősen romlott látása – ma már fehér bottal vagy segítséggel tud csak kimozdulni, felolvasóprogram és hangosbeszélő nélkül pedig lemondhatna a könyvekről, az írásról.
– Maga a romlás nagyon fokozatos volt, nem éreztem azt, hogy egyik napról a másikra kevésbé látok. Viszont a tudat, hogy egyszer elveszítem a látásomat, nagyon hirtelen jött. Kemény, küzdős időszak volt ez, amikor például már muszáj volt vállalni a fehér botot, tudva, hogy az utcán megbámulnak. Azonban bizonyos idő után már nem lehet nyafogni, muszáj elfogadni a helyzetet és a segítő kezeket.
A három éves korától tapasztalt betegség (amelyet csak 7 éves korára diagnosztizáltak...) azonban sosem akadályozta abban, hogy sportoljon. Tíz éves sem volt, amikor úszni kezdett, majd atlétikára váltott, és kiderült, nagyon jól megy neki a futás. Ahogy mondja, két olimpiára is felkészült, ám sem a pekingi, sem a londoni paralimpiai játékokra nem tudott eljutni. Az utóbbi után úgy érezte: ha érettségi mellett hat edzéssel sem sikerült, akkor húszévesen már nem tud annyit fejlődni sprinterként, hogy valaha is megvalósítsa nagy álmát. Ám a sors nem hagyta, hogy elforduljon a versenyszerű sporttól. Dr. Litavecz Anna paratriatlon szövetségi kapitánnyal rádióinterjú miatt találkozott nyáron, és ekkor merült fel először, hogy próbálkozzon meg az azóta már a paralimpia programjába is bekerülő sportággal.
– Először kézzel-lábbal tiltakoztam ellene. Féltem a hosszú távoktól, attól, hogy képes vagyok-e megfelelni magamnak és az elvárásoknak. A nagyatádi Ironman-versenyen aztán kedvet kaptam hozzá, de nem ígértem semmit: próbáljuk meg, kezdjük el a felkészülést, aztán meglátjuk, hogy alakul.
Januárban belevágott, s ahogy minden másban, ebben is apait-anyait beleadott. Igaz, nem koránkelő típus, neki délelőtt 11 óra körül van reggel, így amikor meghallotta, hogy heti háromszor hétre kell úszóedzésre mennie (ami fél hatos ébresztővel jár) bizony „Te jó ég!” hagyta el a száját. Bár néha még most is morcosan ébred, már megszokta hajnali indulást. És megszerette a paratriatlont.
A májusi első országos bajnokságon győzött – még alakulóban van a sportág, így nem volt ellenfele. A júniusi törökországi (Alanya) Európa-bajnokságon viszont már igen, negyedik lett: ám ami ennél fontosabb, alig egy hónap alatt 13 percet javított az idején (és szerinte lesz ez még sokkal jobb is). A viadal előtt félt a tengervíztől, amelyben először úszott, de kint végérvényesen eldőlt: paratriatlonozni akar.
Bár még most is fáj neki, hogy két nyelvvizsgával, emelt szintű érettségivel és négyes-ötös jegyekkel nem vették fel tavaly a pszichológia szakra, első évén van túl a Kodolányi János Főiskola kommunikáció és médiatudomány szakán, és tetszik neki, amit tanul. Emellett érzékenyítő munkatársként dolgozik, feladata, hogy játékos módszerekkel segítse az épeknek a fogyatékosok integrációját.
Mivel szeptemberben a világbajnokságon is indulhat, egyre égetőbb problémává vált, hogy megfelelő guide-ot találjanak számára. Eddig Litavecz Anna volt a kísérője, ám ez hosszú távon nem ideális. Egyrészt – ahogy a szövetségi kapitány mondja – a két szerepet nehéz összeegyeztetni, másrészt, mivel ő 48 éves, hamarosan már nem tudná tartani Zsófival a lépést.
Ezért is jelent meg a felhívás a triatlonszövetség oldalán, amelyre néhány nap alatt ketten jelentkeztek. Megkérdeztük a kapitányt és Zsófit is, milyen lenne az ideális jelölt.
– A legjobb az volna, ha triatlonból jönne, de ha a futás, úszás, kerékpározás valamelyikéből érkezik érdeklődő, szintén jó lehet – kezdi Litavecz. – Az apróságokban is nagyon szigorúan szabályozott sportág a miénk, és ahhoz, hogy valaki jól tudjon segíteni Zsófinak, az előírásoknak beidegződésként kell működniük.
A kísérőnek annyival gyorsabbnak kell lennie, hogy az egyetlen pillanatig se legyen kérdés, bírja-e a távot, hanem csak a versenyzővel tudjon foglalkozni. Azonban sosem vezetheti a versenyzőt: futásban és úszásban sem mehet elé (olyannyira, hogy az Eb-n például búvárok fotózták őket alulról a tengerben, hogy lássák, tényleg mögötte marad-e a guide). Egyedül a kerékpár az, amiben nem mérhető a kísérő teljesítménye (tandemmel teljesítik a távot.) A kísérő nem versenyezhet egyéniben, vissza kell vonulnia.
Zsófi mindenezek mellett az empátiát emeli ki.
– Legyen az az élet bármelyik területe, nagyon nehéz olyan embert találni, aki el is fogad, de nem sajnál, nem akar túlzóan segíteni. Aki pont úgy tud a társad lenni, ahogy azt te akarod. A riói paralimpiai játékokra készülünk, ez évekig heti minimum három, de inkább több közös edzést és sok együtt töltött időt jelentene. Az biztosan nem menne úgy, hogy nem kedveljük egymást. A siker csak közösen érhető el, neki is motiváltnak kell lennie, ráadásul fontos az empátia: nemcsak az edzéseken szorulok segítségre, de például a közlekedésben is.
Addig pedig készül egyedül. Vagyis, dehogy egyedül! A családja mellett legnagyobb támasza párja, Király Róbert Belián, aki 2009-ben siketlimpiai bajnok lett a vízilabda-válogatottal. Tandem-kerékpárral már körbebiciklizték a Balatont, és együtt járnak azokra a bizonyos korai úszóedzésekre az FTC uszodájába.
Fotók: Lengyel Zsófi szurkolói oldal - facebook.com
