Csurgói sztárkapus, Londonból

Az ETO-val Magyar Kupát is nyert, ám aztán úgy érezte, nincs esélye a felnőttek közé kerülni, ezért két és fél éve eljött a bajnoktól. Ezt azóta is nagyon bánja. Úgy látszott, vége a pályafutásának, ám Londonon keresztül a nagyratörő kiscsapathoz, a Csurgóhoz vezetett az útja. A húszéves kézilabdakapussal, Burghardt Rozáliával beszélgettünk.

reb Nagy terveket szövöget az NB II-es a csurgói női csapat, és ezek egyik fontos láncszeme a húszéves Burghardt Rozália. Sztárigazolásnak aposztrofálták év elején, ami nem is meglepő a tényeket nézve: az győri ETO-val 2011-ig jól szerepelt a korosztályos bajnokságokban, ráadásul Magyar Kupát nyert a felnőttekkel. Utána azonban elváltak útjaik, előbb egy év a tamási csapatban, majd London következett. Az életút épp elég érdekes volt ahhoz, hogy felkeressük, beszéljen kicsit magáról. Csurgón ismerkedett meg a sportággal, az iskolában. Amikor nővére Győrbe igazolt, Konkoly Csaba azt tanácsolta neki és húgának: ha komolyan szeretnének a kézilabdával foglalkozni, minél hamarabb folytassák ott. Így aztán hetedikes korában áttette székhelyét a Rába-parti városba. Az első évben még gyengén szerepeltek a diákolimpián, de nyolcadikban már megnyerték, ráadásul a korosztály legjobb kapusának választották.

Innentől kezdve pedig szépen, fokozatosan lépegetve járta végig a szamárlétrát. A legjobbaktól tanult, Konkoly Csabával, Róth Kálmánnal, Hornyák Lajossal, Tóth Lászlónéval dolgozott. Alapember lett a korosztályos csapatokban, 17 éves korától pedig egyre többször készült együtt a felnőttekkel. Előbb csak a reggeli edzéseken, amikor segíteni kellett, aztán már délutánonként is. Még az eredmények is igazolták, mert amikor Pálinger Katalin betegséggel küszködött, pályára lépett a bajnokságban és a kupában is. Utóbbit 2011-ben megnyerte a csapattal. Aztán mégis a távozás mellett döntött. – Úgy éreztem, másik fiatal kapust favorizálnak, kiderült, a következő évtől őt viszik fel a felnőttcsapatba – mondja. – Apukám olyan volt, mint a menedzserem, azt tanácsolta, hogy ne maradjak, nincs értelme. Ezért aztán a testvéreimmel nyáron távoztunk. Ráadásul kiderült, hogy vérszegény vagyok, és ebből máig sem tudtam kilábalni, bár elvileg hamarosan jobban leszek. Már nagyon bánom, hogy akkor nem voltam türelmesebb. Nem tudom, meddig jutottam volna, de úgy érzem, várnom kellett volna. Ezután Siófok volt a cél, ott is tanult, ám az ETO nem járult hozzá, hogy az NB I-es riválishoz kerüljön (még élt az amatőrszerződése, túl sokba került volna a klubváltás). Egy évig kettős igazolással Tamásiban játszott. Utána 2012 nyarán jött a markáns fordulat: nyári munkaként indult a londoni tartózkodás, de másfél év lett belőle. Mivel a kézilabdának a szigetországban finoman szólva sincsenek nagy hagyományai, kíváncsi voltam, milyen érzésekkel döntött a londoni munka mellett. – Amikor egyértelművé vált, hogy hosszabb ideig maradok, azt hittem, vége a pályafutásomnak. Nem hagytam abba a sportot, futottam, kondiztam, és rövid ideig a londoni magyar csapatban is védtem. Azonban nyilván az már nem volt ugyanaz, nem gondoltam volna, hogy lesz folytatás. Aztán mégis úgy alakult, hogy már csak a sportorvosi engedélyre vár, és pályára léphet új klubjában. A Csurgóban. – Amikor tavaly októberben itthon voltam, szabadságon, már megnéztem a lányokat. Rágták is a fülemet a vezetők, hogy jöjjek haza, csatlakozzak hozzájuk, de még nem akartam. Először úgy látszott, csináltatunk engedélyt, és ha itthon leszek, védek náluk. Aztán januárban, amikor itthon töltöttem a pihenőmet, tíz napig már részt vettem a felkészülésben. A magánéletem is úgy alakult, hogy a visszaköltözés látszott a legjobb megoldásnak. Így aztán most a csapat sztárigazolásként edz a Csurgóval, amellyel célja, hogy olyan helyen végezzenek az NB II-ben, amelynek mindenki örülni tud. De mi lesz vele, és hosszabb távon a kézilabdával? – Jól esik, de azért kicsit hirtelen jött, hogy Bencéék (Szászfalvi Bence, az elnök – A szerk.) ilyen nagy hírveréssel fogadtak. Nem szoktam hozzá, hogy kiemelten foglalkozzanak velem. Egyelőre nem tudom, hogyan tovább. Azt érzem, hogy nem felejtettem sokat, és most minden idegszálammal arra készülök, hogy jól szerepeljünk a bajnokságban, és a kézilabdaé legyen az első hely az életemben. A szezon végén meglátom, ez mire elég. Elképzelhető, ha sokkal többet kellene „beletenni”, hogy NB I-es kapus legyek, azt már nem vállalom. De most nagy kedvvel vagyok újra a pályán.