Tinisztárok a vébéken

Pelé, a futball első igazi világsztárja és Albert Flórián, hazánk egyetlen aranylabdás játékosa. Hogy mi a közös bennük? Az, hogy világbajnoki szereplésüknek köszönhetően nagyon fiatalon berobbantak a köztudatba. A tornák között csupán egy olyat találtunk, amelyen nem ragyogott föl egyetlen ifjú tehetség csillaga sem.Kétrészes összeállításunk első darabja.

Nagy-Pál Tamás Már csak alig több mint egy hónap van hátra a brazíliai világbajnokság kezdetéig. Minden futballszurkoló számolja a napokat, függetlenül attól, hogy kedvencei ott lesznek-e a tornán. A világesemény sajátosságainak egyike, hogy szinte mindig akad egy-egy a semmiből felbukkanó tehetség, aki csapata vezére lesz és elkápráztatja a világot.

Az első vébét Uruguayban rendezték 1930-ban. A mexikói Manuel Rosas mindössze 18 éves volt, amikor több szempontból is történelmet írt. Ő talált be először tizenegyesből az Argentína elleni rangadón, ezzel minden idők legfiatalabb gólszerzője is lett. (Egészen Pelé felbukkanásáig...) Még ma is a második helyen áll Lionel Messi és Michael Owen előtt. Csapata egyébként azon a találkozón 6-3-ra kikapott. Érdekesség, hogy pályafutása során mindössze négy meccset játszott és két gólt szerzett a válogatott színeiben. Négy évvel később Olaszország volt a házigazda, a sok német tehetség közül itt tűnt fel az első Edmund Conen személyében. Tizenkilenc éves volt a seregszemle időpontjában. Németország 2-2-es döntetlenre állt Belgiummal, amikor a tini triplázott. Ez azóta is csak Gerd Müllernek sikerült német színekben világbajnokságon. A bronzmeccsen is betalált Ausztria ellen. A Nationalelf nyert, ő pedig második lett a góllövőlistán. Összesen huszonnyolc válogatott meccsen lépett pályára, éppen eggyel többször, mint ahány gólt szerzett. Utolsó mérkőzését Budapesten a mieink ellen játszotta, 5-3-as sikerrel búcsúzott. Alfred Bickel húsz évesen tapasztalhatta meg Franciaországban, milyen az, ha a világpolitikának és a sportnak köszönhetően nemzeti hőssé válik az ember. A svájci támadó góljával alaposan kivette a részét abból, hogy csapata 4-2-re győzött az akkoriban náci Németország ellen és ezzel nyolc közé jutott. Hazájában, de talán egész Európában nem volt nála nagyobb sztár. Az elődöntőben már kikaptak, a későbbi ezüstérmes magyar válogatott állította meg őket. A következő tornáig 1950-ig kellett várni a világháború miatt. A svéd válogatott addigi legnagyobb sikerét elérve a bronzéremig menetelt a húsz esztendős Lennart Skoglund vezetésével. Még nyolc évvel később is tündökölt a balszélső, akkor ezüstérmet szereztek az északiak, vagyis a svéd futball történetének két legnagyobb eredményének volt aktív részese. Nem csoda, hogy máig az északiak egyik legnagyobb legendája, de Olaszországban is kedvelik, hiszen kilenc éven át volt az Inter játékosa. Az 1954-es vébé lett a kakukktojás, ugyanis a berni döntő miatt nekünk oly fájó emlékű svájci tornán egyetlen fiatal sem tündökölt, rutinos játékosok voltak meghatározók. Nem úgy Svédországban, ahol fókuszba került a futball történelmének első igazi világsztárja, Pelé. Még 18 éves sem volt, amikor Wales ellen győztes gólt szerzett a negyeddöntőben, azóta sem talált be nála senki fiatalabban. Az elődöntőben triplázott a franciák ellen, a házigazdák elleni döntőben pedig duplázott, csapata aranyérmes lett. Ő pedig második a góllövőlistán. A Santosban pályafutása során több mint ezer gólt szerzett, a válogatottban 92/77 a mutatója. Az egyetlen játékos, aki háromszor is magasba emelhette a világbajnoki trófeát.

Szerencsére magyar labdarúgót is sikerült a sorba illeszteni: Albert Flóriánnak kétségkívül ott a helye a vébék legnagyobb tehetségei között. Bemutatni biztosan nem kell senkinek az egyetlen hazai aranylabdást. Már tizenhét évesen bemutatkozott a válogatottban. Chilében mindössze a huszonegyediket taposta, de fiatal kora nem zavarta abban, hogy az angolok ellen győztes gólt szerezzen és a bolgároknak triplát vágjon a csoportkörben. A negyeddöntőben már nem ment neki, ki is kaptunk a csehszlovákoktól 1-0-ra. 1960-ban tagja volt az olimpiai bronzérmes gárdának. Az 1966-os vébén is remekelt. Teljes pályafutását a Fradiban töltötte, 351 meccsen 256 gólt szerzett. Négyszeres magyar bajnokként és háromszor gólkirályként vonult vissza. Egyik beceneve a Császár volt. Akárcsak Franz Beckenbauernek. Bár a tornát „rúgd és fuss” taktikájukkal a házigazda angolok nyerték, a világ az NSZK színeiben varázsoló 20 éves labdarúgót csodálta. Svájc ellen duplázott, az Uruguay elleni negyeddöntőben is betalált, a szovjeteknek pedig győztes gólt lőtt a négy között. A döntőben ez nem jött össze neki, ki is kaptak 4-2-re. A minden idők legnagyobb németjeként emlegetett szupersztár a következő Eb-n és vb-n is győzelemre vezette csapatát. A Bayern Münchennel négyszer volt bajnok, háromszor BEK-et, egyszer UEFA-kupát nyert. Nem csoda, hogy 1972-ben és 1976-ban is megkapta az Aranylabdát. Pedig akkor még senki nem sejtette, hogy legnagyobb tettéig 1990-ig kell várni, amikor is szövetségi kapitányként is magasba emelhette a vb-trófeát. 1970-ben Mexikóba látogattak el a világ legjobb válogatottjai. Ismét brazil fiú tartotta lázban a szurkolókat, bizonyos Clodoaldo. Leszámítva az uruguayiakat, akik ellen egyenlített az elődöntőben. Az aranyéremig meg sem állt a gárda, a fináléban 4-1-re mosta le Olaszországot. Carlos Alberto ekkor szerezte legendás  gólját. A passzt Clodoaldótól kapta. Az ifjú támadó mindezek ellenére több nagy tornán nem szerepelt a válogatottal. A következő részben a többi vébé fiatal sztárjaival is megismerkedhetnek egészen a 2010-es afrikai tornáig.