Arany után Arany nélkül

Ballagás. Gól a fináléban. Győzelem a Bajnokok Ligájában. Négy óra alvás. Jól sikerült magyar érettségi. Címszavakban ennyi a tizennyolc éves Korsós Dorina elmúlt néhány napjának története. Az immár kétszeres BL-első fiatal boldog, de még nem fogta fel a sikert. Bár sokkal inkább magáénak érzi, mint tavaly. reb Kicsit félve hívtam Korsós Dorinát. Négy nap alatt annyi dolga volt, ami négy hétre sem lenne kevés. Pénteken ballagás, szombaton és vasárnap Final Four a Bajnokok Ligájában, a gólszerzés örömével. A győri ünneplés után hétfőn magyar érettségi, amelyen két BL-arannyal a nyakában sem Arany Jánost választotta. Ehhez képest a Győri ETO szélsője készségesen félrerakta a matekfüzetet és szívesen beszélt a zsúfolt napokról. – Muszáj ezzel kezdenünk: hogy sikerült a magyar érettségi? – Szerintem jól. A szövegértés könnyű volt, esszéírásnak az érvelést választottam, azzal sem volt gond. – Könnyebb volt, mint gól lőni a Podgoricának? – Sokkal.

– Egyáltalán: mennyit aludt? – Este a városházánál még ott voltam az ünnepségen. Igaz, én korábban eljöttem, már negyed egyre hazaértem, de szerintem még tombolt bennem az adrenalin, meg kavarogtak a gondolatok a fejemben. Csak fél kettő-kettő körül aludtam el, hatkor pedig már keltem. – Min járt az esze az éjszaka közepén? – Rengeteg mindenen. Annyira sűrű volt az elmúlt három nap, hogy gondolkozni sem volt idő, mi minden történt. – Kezdődött a pénteki ballagással. Azért az általában jelentős esemény a fiatalok életében. Mennyire tudta megélni? – Főleg a Final Four járt az eszemben, de elsősorban nem is emiatt nem sikerült. Tizenegyedikes koromtól a felnőttcsapattal edzem, onnantól már csak jóval kevesebbszer tudtam bemenni az iskolába. Azt hiszem, gyakorlatilag akkor elköszöntem mindentől, mert tudtam, ennek ilyen formában vége. Persze azért most is elbúcsúztam, meg sajnálom, hogy már nem abba az osztályba járok, de a többséggel gyakran találkozom még. (Kézilabdás osztályban tanult a fiatal szélső a győri Bercsényi Miklós Közlekedési és Sportiskolai Szakközépiskola és Szakiskolában – A szerk.) – A ballagás után egyből rohant is Budapestre. – Ez elég viccesen alakult. Én ugye ünneplőben álltam, magassarkúban, de aztán még gyorsan átvettem az edzőcipőmet. Anyuék hozták közben a melegítőt, viszont addig ott álltam ebben a felemás szerelésben. Aztán a csapat után utaztunk a fővárosba, onnantól meg minden zajlott, mint a karikacsapás. – Kívülről szinte ilyen magától értetődőnek látszott a Midtjylland elleni elődöntő is. – Nem volt az olyan könnyű, nagyon sokat készültünk a dánokra. Tudtuk, hogy rohanós csapat, és végig koncentrálnunk kellett, mert az eladott labdákat vagy a figyelemvesztést simán kihasználták volna.

– Szepesi Ivett sérülése miatt várható volt: ha nem is első számú játékosként, de Ambros Martín számít Önre a balszélen. Idegeskedett? – Érdekes, a Magyar Kupa előtt sokkal jobban izgultam, ami meg is látszott, mert rosszul játszottam. Most viszont nem volt bennem félsz. A többiek is mondták, menjek fel úgy a pályára, hogy minden sikerül, legyek nyugodt, nem lesz gond. – Határozott gólját látva mondhatjuk, így történt. – Erre is sokat készültünk: tudtuk, Sabine Engler lefele megy, ezért csak türelmesen ki kell várni, és akkor a felsőbe simán be lehet dobni. Ez csapatjáték, igyekeztem én is fegyelmezett lenni, így sikerült betalálnom. – Mennyi pluszt adott ez a fináléra? – Nagyon sokat. Jobban bíztam magamban, sejtettem is, hogy Ambros pályára küld a döntőben is. Felszabadultabb lettem, és közben persze nagyon koncentráltam is, hogy a tudásom legjavát tudjam nyújtani. – Mire gondolt a nem éppen tiszta játékstílusuk miatt találóan „henteskisasszonyoknak” titulált podgoricaiak elleni döntő előtt? – Nem voltam ideges, és nem is féltem tőlük. Igaz, a beállósukat, Dragana Cvijicset az edzőnk is csak nagy cápának (big shark) emlegeti, de nem gondoltam arra, hogy baj lehet. Tudtuk, hogy kemény meccs vár ránk, és ebben nem is csalódtunk. – Milyen érzés tízezer ember előtt a döntőben is betalálni, aztán győzni? – Ezt nem lehet elmondani, csak átélni. Biztosan hónapok kellenek még, hogy egyáltalán felfogjam, mi történt. Amikor már visszaemlékszünk rá, talán jobban értem én is. A közönség fantasztikus volt, rengeteget segített nekünk. Igaz, a meccseken nagyon koncentráltam, néha nem is hallottam belőlük semmit, de azért sokszor elért hozzám a „Hajrá Győr!” vagy amikor a neveket skandálták. Nagyon jó érzés az is, hogy sikerült megvalósítani, amiért egész évben dolgoztunk.

– Idén jóval többet tett hozzá a sikerhez, mint tavaly. Jobban magáénak érzi? – Igen, egyértelműen. Az osztályfőnökömmel, Róth Kálmánnal is beszélgetünk erről. Tavaly is részem volt a győzelemben, mert ott voltam az edzéseken, én is kellettem a közös munkához, de a meccseken már nem sokat tettem hozzá. Idén viszont jobban megbízott bennem az edző, szerepeltem (a teljes szezont nézve tizenhárom mérkőzésen nyolcszor talált be – A szerk.), védekeztem, labdákat szereztem, gólokat lőttem. – Pályafutást befejezni két Bajnokok Ligája-címmel is szép eredmény, hát még tizennyolc évesen, szinte elkezdeni. – Erre is igaz, amit korábban mondtam: hónapok kellenek, míg felfogom. Amíg helyére kerül az érzés, az eredmény. – Őszintén, ilyen hétvége után mennyire izgult reggel az érettségi előtt? – Nem nagyon. A tanárok is gratuláltak, kicsit a Final Fourról is beszélgettünk. A holnapi matektól se félek. Persze, ha letettük a telefont, még gyakorolok, de nem lesz gond. – Mindenben jellemző ez az elszántság? – Persze. Úgy vagyok vele, bármit is kezdek el, sikeresen akarom befejezni. Mondjuk klubszezont BL-arannyal.