Szabó Nikoletta szeretett volna lefogyni, ezért ellátogatott a Zuglói Box Club edzőtermébe. Nem sejtette, hogy a hiúsága eredményeként másfél évvel később Eb-bronzot ünnepelhet. Azt pedig még annyira sem, hogy a riói olimpia is megfordul a fejében.
Nagy-Pál Tamás Csillogó ajándékkal kedveskedett magának pár nappal a tizennyolcadik születésnapja előtt Szabó Nikoletta: a zuglói bokszoló ugyanis élete első – és a kora miatt egyben utolsó – korosztályos Európa-bajnokságán felállhatott a dobogóra az olaszországi Assisiben, és a érmet akasztottak a nyakába.
Szabó Nikoletta1– Seres Attilától tudom, hogy elég kevés tapasztalattal sikerült bronzot szerezned. Pályafutásod hányadik mérkőzése volt a német elleni negyeddöntő?– Az ötödik. Ezért leptem meg magamat is a győzelmemmel.
– Az első menet után még volt miért izgulni.– Megszeppentem picit. De aztán sikerült összeszednem magam, és jobban tudtam koncentrálni arra, amit az edzők kértek.
– Az elődöntőben kívülről nem lehetett egyértelműen megállapítani, hogy a török lány volt a győztes.– Pedig teljesen jogosan nyert. Tapasztaltabb és ügyesebb is volt nálam. Az első két menetet mindketten átaludtuk. A végére nekibátorodtam, mert feldobott, hogy vérzik az orra.
– Csak későn jött a fellángolás?– Pontosan. Már az első perctől kezdve úgy kellett volna bokszolnom, mint a végén, nem várni és nézegetni, hanem odaütni. Neki akkor is többször sikerült betalálnia, amikor még nem voltunk annyira aktívak.
– Tudtál örülni vesztes meccs után a bronzéremnek?– Érdekes módon nem voltam csalódott. Kihívásként és tapasztalatszerzésként éltem meg az egészet, hiszen még nagyon az út elején járok.
– Hogyan tévedtél egyáltalán erre az útra? A lányok körében azért még most sem annyira divatos ez a sportág…– Szerettem volna lefogyni, mozgáslehetőséget kerestem. Az egyik barátnőm bokszolt, és lehívott a terembe. Odamentem, teljesen tájékozatlanul. Azt gondoltam, hogy az ökölvívók csak ütik egymást, és kész. A második naptól kezdve már szerelésben, teljes átéléssel edzettem, és ott ragadtam. Pedig soha nem fordult meg a fejemben, hogy kapcsolatba kerülhetek a sportággal.
– Mindez mikor történt?– Tavaly februárban.
– Akkor még az első meccsedre is tisztán emlékezhetsz.– És arra is, hogy nagyon vártam már. Meg akartam mutatni, hogy mit tanultam. Aztán nagyon kikaptam. De ezek a vereségek, ahogy a legtöbb bokszolót, engem is csak erősebbé tesznek. Mindegyikből sokat lehet tanulni.
– A környezeted hogyan fogadja a sportágadat?– Mindenki nagyon örül neki, szerencsére, a családom és a legjobb barátnőm is, de érzem, hogy a tanáraim is büszkék rám.
– És a kemény felkészülés mellett mennyi időd marad rájuk?– Alapvetően heti három-négy alkalommal járok le a terembe. Ez mindenkivel összeegyeztethető. Az edzőtábor más tészta. Sokszor előfordul, hogy eltörik a mécses. Főleg, amikor több hétre megyünk, és nehéz a szeretteim nélkül.
– Hogyan lépsz át ezeken a holtpontokon?– Egyrészt magamban, hiszen mégiscsak egyéni sportágról beszélünk. Másrészt azért a lányok is segítenek, bátorítjuk egymást.
– Jövőre sem vár rád kevesebb munka, hiszen már a felnőttek mezőnyében versenyzel. Milyen célokkal vágsz neki az elit mezőnynek?– Az biztos, hogy teljesen új korszak kezdődik a pályafutásomban. Rengeteg tapasztalatot kell még gyűjtenem. Szeretnék meccsről meccsre fejlődni. Elindulok a felnőttbajnokságon, és megpróbálok bekerülni a válogatottba.
– A te esetedben nem elhanyagolható tény, hogy hetvenöt kilóban, vagyis olimpiai súlycsoportban versenyzel…– Hatalmas álmom, hogy szerepelhessek az ötkarikás játékokon.
– Akár már Rióban?– Még az is megtörténhet.
