A csapatkapitány szemével

Első nemzetközi mérkőzésén, hazai közönség előtt győzelemmel mutatkozott be a fiú U17-es vízilabda-válogatott. Az együtt töltött egy hét, illetve a meccs tapasztalatairól a csapatkapitányt, Burián Gergőt faggattuk.

Pusztai Viola Horkai György utánpótlás-kapitány korábban már elmondta tapasztalatait a fiú U17-es vízilabda-válogatott egyhetes összetartásáról, illetve a Montenegró elleni győzelemről. Honlapunk azonban arra is kíváncsi volt, hogy élték meg ezt a fiúk, akiknek nevében a csapatkapitány, Burián Gergő beszélt az élményekről, illetve önmagáról is elárult néhány dolgot. – Úgy tudom, nem lehetett mobiltelefont használnotok. Ez igaz? – Igen, a csapatprogramokon nem lehetett nálunk, hogy minél többet beszélgessünk. Korábban az U17-es válogatottal még nem jártunk edzőtáborban, s bár azért nagyjából ismertük egymást, a csapatépítő programok (mint például a lovaglás) hasznosak voltak. Alkalmasak a barátkozásra, egymás jobb megismerésére.. – Milyen volt az edzőtábor? – Nagyon fárasztó, de jót tett a csapatszellemnek. Pár játékelemet is gyakoroltunk. A keret nem volt teljes, hiszen Vadovics Viktor és Nagy Ádám hiányzott, velük még erősebbek leszünk. Rengeteget kell dolgoznunk, hogy eredményt érjünk el, ahhoz pedig minden feltétel adott.

– A korosztály első hivatalos nemzetközi mérkőzését Montenegró ellen játszottátok Szolnokon, hazai közönség előtt. Izgultatok? – Páran igen, én nem annyira, mert nem volt igazi tétje a meccsnek, csak a presztízs, hogy mégiscsak Montenegróval játszunk. Inkább azért izgultunk, hogy győzzünk hazai közönség előtt, és ezért mindenki odatette magát. Sokan maradtak a lelátón a Szolnok-OSC bajnoki meccs után, örültünk, hogy megnéztek minket és szurkoltak nekünk. Nagyon büszke vagyok a csapatra: jó játékkal nyertünk. – 15-10 lett az végeredmény. Meglepett titeket a különbség? – Igen, mert amikor az első edzőmérkőzést játszottuk velük, akkor két perc alatt hat gólt kaptunk, meg figyelmetlenebbek voltunk. De a gyakorlások után kiismertük az ellenfelet, ez jött ki a meccsen. Két jó játékosuk volt, őket megpróbáltuk kikapcsolni. Az eredmény önbizalomnövelőnek jó volt, de nem szabad elszállni, dolgozni kell tovább, az Európa-bajnokságig még sokat kell fejlődnünk. A szoros emberfogást kell még gyakorolni, mert például a montenegróiaknak elég jó centereik vannak, és erősebbek, mint a mi bekkjeink. – Te voltál a csapatkapitány. Ezt hogy élted meg? – Gyuri bácsi megkért, hogy én legyek a csapatkapitány ezen a meccsen. Hogy a jövőben ki lesz, nem tudom. Mindenképpen nagy megtiszteltetés és felelősség volt, örültem neki. Remélem, megháláltam a bizalmat, és össze tudtam fogni a csapatot, kellőképp buzdítottam a srácokat a meccs alatt. – Úgy tudom, tavaly benne voltál az U18-as válogatott bő keretében, de megsérültél… – Együtt edzettem a 96-os korosztállyal, de májusban a Vasassal Splitben edzőtáboroztunk, ahol két edzés között lehetett focizni, illetve kosarazni. Én kosaraztam, kiment a bokám, és ráestem a bal kezemre, és ugye nekem az a lövő kezem. Nyáron nem gyógyult meg a sérülésem, így nem mehettem a válogatottal a vb-re, illetve nem is biztos, hogy vittek volna, de azért rosszul esett, hogy nem lehetettem ott. Persze örültem neki, hogy nyertek a srácok, meg nekem igazából még tizenhat évesen van időm. Az viszont egyértelműen a fejlődésemet szolgálta, az idősebbekkel edzettem. – A szezonban már többször szerepeltél a Vasas felnőttcsapatában is… – Nyáron kerültem fel az OB I-es gárdához, megtiszteltetésnek vettem, hogy benne vagyok a bő keretben. Nagyon sokat tudok fejlődni ezáltal és remélem, hogy a jövőben még többször kapok lehetőséget a bizonyításra. – Nővéred, Kata úszó. Te is ezzel a sportággal kezdted a pályafutásodat? –  Négyen vagyunk testvérek, és mindannyian úsztunk. Alapból pólózni akartam, de ugye ehhez először meg kellett tanulni úszni. Hét-nyolc évesen már nagyon untam a faltól-falig úszkálást, s igaz, hogy még versenyt is nyertem, az edzőim pedig ragaszkodtak hozzá, hogy maradjak. De én akkor már eldöntöttem, hogy a vízilabdát választom.