Pofon csak húzóembernek

Kercsó Árpád híres arról, hogy azonnal felismeri a tehetséget. Azt mondja, akit a szárnyai alá vesz, annak nem lehet nyugta tőle egy percig sem. Dicséri, leszidja, ha kell, pofont is ad neki. Arra törekszik, hogy csapata olyan legyen, mint a legjobb család.

Pusztai Viola Kercsó Árpád 1985-ben fiatal edzőként azzal a hittel érkezett Erdélyből Magyarországra, hogy a jégkorong-válogatott eljuthat az A-csoportig. Huszonhárom évvel később dunaújvárosi tanítványai közül többen is részesei voltak a szapporói csodának, majd nemrégiben Krakkóban az ismétlésnek. Jelenleg az Ifjabb Ocskay Gábor Akadémia U16-os csapatában neveli a jövő Ladányi Balázsait, Tokaji Viktorait, Vas Jánosait. − Hitte volna, hogy 2008 után hét évvel megint megtörténik a varázslat? − Korábban is feljuthattunk volna, ha a legjobb csapattal állunk ki. Az idén így volt, és lám, össze is jött a bravúr. A válogatott gerincét a Fehérvár játékosai adják, akik az EBEL-ben játszva taktikailag, technikailag és mentálisan is megfelelő felkészültségre tesznek szert. Ráadásul nemcsak a fehérvári akadémián, vagyis az itthon nevelkedett hokisok értek be, hanem azok is, akik fiatalon külföldre szerződtek. − Sokkal több gyerek jégkorongozik manapság, mint húsz-harminc évvel ezelőtt? − Olyannyira, hogy a két szám összehasonlíthatatlan. Akkoriban az elit keretbe harminc, jó indulattal negyven főből lehetett válogatni, ebből került ki a legjobb huszonkettő. Most a duplájából meríthetünk. Ha valaki sérülés miatt kiesik a csapatból, akkor a fiatalokat is be lehet vetni. Láttuk a vébén, hogy a tizenkilenc éves Erdély Csanád is megállta a helyét. Nem azt mondom, hogy erre korábban nem volt példa, hiszen Vas János tizenhét, a bátyja, Marci pedig húszévesen játszott 2001-ben a divízió I-es világbajnokságon, csakhogy akkor még jóval kevesebb játékos közül lehetett szemezgetni. − Amikor 1985-ben Magyarországra érkezett azzal a céllal, hogy A-csoportig vezeti a magyar hokit, mi adott hitet a reményhez?

− Sokszor én is megkérdezem magamtól: vajon miben hittél akkor? És a válasz mindig ugyanaz: csakis a munkában. Az öttusázó Balczó András nyilatkozta a tokiói olimpián, miután másodikként ért célba: „Nem vagyok szomorú, mindent megtettem azért, hogy első legyek.” Nos, elmondhatom: én is megtettem mindent a sikerekért. Nem voltak olyan edzőim, vagy kapcsolataim az oroszokkal, hogy el tudtam volna lesni bárkitől a figurákat, az edzéstechnikákat. Csak annyit tudtam, hogy a korcsolyázás tanulás kérdése. A testvéremmel felmentünk a szülőföldünk, Székelyföld legmagasabb pontjára, mert a hordozható Junoszty tévén ott tudtuk befogni a Csehszlovákia−Szovjetunió világbajnoki döntőt. Figyeltem, hogyan játszanak a nagy sztárok, s bár nem volt egyszerű, megfejtettem a titkot. Amikor az első nagy megmérettetésen a serdülőválogatottal Rigában játszottunk a helyi sportiskola legjobb csapatával, rettegtem, mennyire leszünk lemaradva tőlük. De mindkét meccsen nyertünk, és akkor már tudtam: megfelelő munkával elérhető az A-csoport. − Olyan edző hírében áll, aki azonnal felismeri a tálentumot. Mit jelent az, hogy valaki tehetséges? − A szemem tényleg nem nagyon csapott be még sosem. Olyan előfordult, hogy valakiben először nem láttam fantáziát, de később megváltozott a véleményem róla. Az viszont nem, hogy azt mondtam volna a játékosra, tehetséges, aztán mégsem volt az. Egy-egy mozdulatból, passzból, cselből érzem, hogy átlagos képességekkel azt nem lehetne kivitelezni. Ha ilyen gyereket látok, azonnal elkezdek vele külön foglalkozni, folyamatosan figyelem őt, javítom a hibáit. Amennyiben kiérdemli, dicsérem, ha arra szolgál rá, leszidom, szóval egy másodpercre sem hagyom nyugton. Ha vevő rá, és akarja csinálni, akkor később úgyis azt mondja majd, mint amit nemrégiben Tokaji Viktor: „Apánk helyett apánk volt”. − Pedig éppen ő volt az, akiben elsőre nem látta meg a tehetséget... − Tokaji kövér kisgyerek volt… Így van, ő is a később felfedezettek a körbe tartozik. Ugyanakkor végtelenül céltudatos volt. Ha nem látom a gyerek szemében a tüzet, akkor, legyen bármilyen tehetséges is, nem foglalkozom vele. − A mostani játékosai céltudatosak? − Azzá kell nevelni őket. A mai srácok az olyan edzőket szeretik, akik nem követelnek, szépen beszélnek velük, állandóan dicsérik őket. Én viszont kimondom azt, amit nem akar, mégis muszáj hallania: lusta voltál, addig kell csinálnod a gyakorlatot, amíg nem leszek vele elégedett! A csapatsportágakat űző fiatalok többségét noszogatni kell, mert hajlamosak azt gondolni, hogy munka nélkül is lehetséges eredményt elérni. A nevelőjeként ezt nem hagyhatom, hiszen eltékozolja a tehetségét. Rá kell vezetni őket arra, hogy maguk jöjjenek rá: a sikerért mindig meg kell dolgozni. − Mekkora a szerepe a szülőnek abban, hogy a tehetség valóban a felszínre törjön?

− Majdnem akkora, mint az edzőnek és a gyereknek. Fontos, hogy az apukák, anyukák partnerek legyenek, de ha nem azok, én nem hadakozom velük. Az úgymond sztárgyerekek szüleivel kimondottan jó a kapcsolatom. Az egyik sráccal például mindenütt gondok voltak, a szülei hozzám hozták, hogy kezdjek valamit a kölyökkel. Tudtam, hogy menni fog, mert jégkorongozni akar, jó játékossá szeretne válni, bízik bennem, és én is benne. Később az egyik meccsünkön nem voltam ott, 2–0-ra vezettünk, de kikaptunk, mert két játékost végleg kiállítottak verekedésért. Ő volt az egyik. Amikor találkoztunk, megkérdeztem tőle, mit akar: negyedik sor vagy két pofon? Az utóbbit választotta. − Megkapta? − Persze. A következő edzésen megkérdeztem tőle, fájt-e? Azt mondta, dehogy. Azóta is alázat van benne a sport iránt, nincs vele semmi probléma. Ahhoz, hogy valaki eljusson nálam a pofonig, húzóembernek kell lennie. Azért soha nem büntetek, ha valaki nem lövi be a helyzetet, elpattan tőle a korong, mert ezek technikai hiányosságok. Ha viszont a játékos nem figyel oda, nem csinálja azt, amit kellene, nem úgy viselkedik, ahogyan elvárom, akkor megkapja a magáét. − Ez ösztönös vagy tudatos edzői magatartás? − Ösztönösen, ilyen vagyok, mindig kimutatom, amit érzek. Persze van benne némi tudatosság is, hiszen sokszor előfordul, hogy direkt provokálom a játékost: amit nyújt, az nulla. Ő meg csak azért is megmutatja. − Kercsó Árpád tekintélye már-már legendás. A fiatal edzők hogyan juthatnak el idáig? − Az ifjú trénerek közül sokan elkövetik azt a hibát, hogy harminc évesen azt mondják az ötéves gyereknek, nyugodtan tegezze. Ezzel máris csorbul a tekintélyük. Azt szoktam tanácsolni nekik, mindig mutassák ki, hogy szeretik a sportolót, de soha ne haverkodjanak vele. Én azt sem engedem meg, hogy a tinédzserek tetováltassanak, hajat festessenek. Az U16-os bajnokság megnyerését követő hagyományos szőkítés persze kivétel, ezzel először az 1996-os korosztály rukkolt ki. − Mennyire fontos, hogy a játékosai csapatemberek legyenek? − Talán minden közül ez a legfontosabb. Ha a csapaton belül nincs megfelelő csapatszellem, a játékosok egyénieskednek, dicsekszenek egymásnak, nincs barátság köztük, akkor biztosan nem fognak nagy eredményt elérni. Magam a megfelelő csapatszellem kialakításához úgy járulok hozzá, hogy a meccs után, még mielőtt az öltözőbe mennének, értékelem egyenként a teljesítményüket. Így azon, hogy aznap ki játszott jól és ki rosszul, már nem vitatkozhatnak odabent. Különlegesen fontos szerep jut a csapatkapitánynak; a megtisztelő megbízatást csak olyan valaki érdemelheti ki, aki a mérkőzésen, az edzésen, az öltözőben és az iskolában is példamutatóan viselkedik, megfelelő a mentalitása és a teljesítménye. Az én játékosaim pontosan tudják, hogy a csapaton belül hol helyezkednek el, melyik sorban, kivel és mennyit játszanak, mert rangsorolom őket. Nálam nem a legfiatalabbak szedik a korongot, hanem a negyedik sor tagjai. A csapataink olyanok, mint a legjobb családok.