Kis egyesületből, a válogatott legfiatalabbjaként szerepelt a 15 éves Kuczora Csenge a két évvel idősebbek bronzérmet hozó kézilabda Európa-bajnokságán. A vagány leány előtt szép jövő áll, állítja trénere, Komjáti Zsuzsa és a szövetségi edző, Hajdu János.
reb Biztatott, talpra ugrott, szurkolt és hevült Kuczora Csenge a szkopjei U17-es kézilabda Európa-bajnokságon a horvátok elleni, az elődöntőbe jutásról döntő meccsen. Igaz, mindezt Berta Sándor videóelemző mellett, a lelátón tette, mert az előző mérkőzésen összeszedett piros lapos kiállítása miatt nem léphetett pályára. A csapat legfiatalabb, mindössze 15 éves játékosát persze az sem akadályozta, hogy együtt lélegezzen a többiekkel.
kuczora_csenge_vasas
„Vagány, kedves, csupaszív játékos, nem is vártam mást tőle – mondja az ASI DSE-e üdvöskéjéről az edzője, Komjáti Zsuzsa, aki szivacskézilabdás kora óta ismeri. – Helyes kis szőke, kék szemű lány volt, és már akkor kimagaslott a többiek közül. Kicsit a termetével, de főleg a tudásával. Vérében van a kézilabda, már akkor mindenki csodájára járt a dobótechnikájának.”
Noha tehetségesnek tartja a tanítványát, kissé még őt is meglepte, hogy a nyár elején kikérőt kapott: a serdülő helyett Hajdu János szövetségi edző az ifjúsági válogatottban számít rá.
„Engem is kicsit váratlanul ért, hogy hívtak – teszi hozzá a jobbkezes átlövő. – Persze, nagyon örültem, hogy számítanak rám. Kezdetben éreztem, hogy én vagyok úgymond a legkisebb. Nem a többiek miatt, hanem én gondoltam így. A társak amúgy kedvesek és befogadóak voltak, de nagyjából egy hónap kellett, amíg azt éreztem, hogy beilleszkedtem közéjük.”
Egyéb szempontból viszont nem volt gond az „akklimatizálódással”. Annak ellenére, hogy a döntően Nemzeti Kézilabda Akadémiáról érkező kézilabdázók mellett csupa élvonalbeli klub képviselője (Győri ETO, FTC) között kellett helyt állnia, gond nélkül felvette a magasabb osztályból érkezők tempóját.
A szkopjei kontinensviadalon jobbára epizódszerephez jutott, összeségében viszont élt a lehetőséggel: gólt lőtt, hasznosan védekezett, számíthattak rá a társak.
„Nagyon örültem annak, ha akár öt perceket játszhattam, hiszen már az is öröm volt, hogy a nagyobbak között lehettem – folytatja a játékos, aki a sportággal öt-hat évesen ismerkedett meg. – Tudom, sokat számíthat akár egy-egy gól vagy labdaszerzés a csapatnak, ezért is igyekeztem a legjobbamat nyújtani. Ha pedig nem szerepelhettem, akkor figyeltem a társakat, igyekeztem tanulni a jó megoldásaikból és a hibáikból is.”
A szövetségi edző többször is határozottan méltatta Csengét, mondván, csupa dinamika, erő, ráadásul van esze a játékhoz. Bár a bronzmérkőzésen nem küldte pályára, a végén azzal engedte el, hogy övé a jövő.
Így gondolja ezt Komjáti is, aki tudja, többen is megkeresték már a tanítványát:
„Jó volna megtartani az értékeinket, és a saját nevelésű játékost eljuttatni a felnőttcsapatba, de tisztában vagyok azzal, hogy ahhoz még erősebbnek kell lennie a klubnak. Azt is vallom, hogy a kézilabdázó akkor fejlődhet, ha több edzővel dolgozik, hiszen mindenkitől mást tanulhat. Ezzel együtt is remélem, hogy ebben az évben még tudunk együtt dolgozni.”
A mester és tanítvány elképzelése egyezik, hiszen az idén Csenge sem akar váltani.
Az már más kérdés, hogy mit hoz a távolabbi jövő.
