Patrik Urban a jégkorong-világelithez tartozó Svédországban nőtt fel, lett elsőosztályú játékos, majd edző, de a békéscsabai nagymamánál töltött vakációkon megtanult magyarul. Az általa kidolgozott utánpótlás-nevelési módszert most a magyar fiataloknak is átadná.
Pusztai Viola Ha valaki Patrik Urbannal beszélget, nehezen mondaná meg, hogy nem a magyar az anyanyelve. Csupán néhány szó kiejtésén érződik némi akcentus, de a békéscsabai nagymamánál töltött iskolai szünetek alatt remekül megtanulta a nyelvet. Egyébként Svédországban született, ott is nőtt fel, s lett belőle profi jégkorongozó, majd edző és pedagógus.
A 44 éves szakember 1996-ban végzett a svéd testnevelési egyetemen, disszertációját az egyéni képzés a csapatsportokban (jégkorong, labdarúgás) témakörében írta, és az általa kidolgozott módszert később sikeresen alkalmazták a svéd utánpótlás-nevelésében. Jelenleg a rendszerben nevelkedett játékosok közül nyolcvanheten játszanak az NHL-ben, míg az Urban által korábban irányított Djurgårdensből több mint hatvanan szerepelnek a svéd profiligában. A kétezres évek környékén éppen utóbbi együttessel vett részt nemzetközi tornán Németországban, amelyen az egyik magyar csapat is jégre lépett.
Patrik Urban
„Addig nem is tudtam, hogy létezik Magyarországon jégkorong – mondja. – Odaköszöntem nekik magyarul, és néhány nap múlva a szövetség főtitkára, Kovács Zoltán azzal keresett meg, hogy nem segíteném-e a magyar hokit. Ekkor alakult ki az azóta tartó kapcsolat. Aztán 2005-ben már Pat Cortina mellett dolgoztam a felnőttválogatottal a debreceni divízió I-es világbajnokságon, ami nagy élmény volt. Másfél évet töltöttem Magyarországon, akkor azt tapasztaltam, hogy a magyar jégkorong még nincs felkészülve a svéd szemléletmódra, úgy mondanám, túl nagy volt a kulturális különbség.”
Úgy véli, mára ez eltűnt, biztosítottak azok az alapfeltételek, amelyre lehet építeni. Sőt, mint mondja, Svédországban hiába része a kultúrának a sísportokkal együtt a jégkorong, a népesség csökkenése a sportágra is rossz hatással van: addig jutottak, hogy kénytelenek játékosokat toborozni. Erre korábban sosem volt példa…
„A magyar jégkorong óriási lehetőséget kapott a fejlődésre azzal, hogy az állam támogatja. Ez unikum, sehol máshol a világon nincs ilyen. Aki a sportágban dolgozik, annak felelősséget kell vállalnia azért, hogy ezt megfelelőképpen kezelje. A hoki időigényes sportág, ráadásul az utánpótlás-szakembernek nemcsak edzőként, hanem pedagógusként is funkcionálnia kell. Ez nagyon fontos: olyan gyerekeket nevelünk, akik aztán hasznos tagjai lesznek a társadalomnak. Ezért kellene a hokit integrálni az iskolába, ahol hozzáértő testnevelőtanárok oktatnák őket lépésről lépésre például a bot- és a korcsolyatechnikára. Idősebb korukban inkább a fizikai felkészülésnek kell előtérbe kerülni, azzal együtt a táplálkozásnak. Egyáltalán nem mindegy, hogy mikor és mennyit eszik a játékos, hiszen kell az energia ahhoz, hogy fejlődhessen.”
Beszélgetésünk apropója egyébként az, hogy Patrik Urban magánéleti okok miatt úgy döntött: második hazájába költözik, és Magyarországon folytatja az edzői pályafutását is. Már több klubbal tárgyalt, s jelenleg úgy fest, Szegeden foglalkozik az utánpótlással. Adja magát a kérdés: mi az, amit a svéd hokiból mindenképpen átültetne a magyarba?
„A filozófiám a következő: nevelni az egyént anélkül, hogy az a csapat rovására menjen, illetve a gyereknek örömet okozzon a hoki, belső motivációt érezzen, hogy a sportágat űzze. A svéd jégkorong mindig arról volt híres, hogy csapatként megfelelő taktikai tudás birtokában ért el sikereket. Csakhogy ezzel együtt háttérbe szorult az egyéni képzés, ezen változtattunk a kétezres évek elején. Az orosz iskola ellenpéldaként szolgál, egyénileg kiváló játékosokat nevel, akik azonban csapatban kevésbé sikeresek. Az általam kidolgozott pedagógia, metodikai módszer az, amelyet szeretnék átadni a magyar jégkorongnak.”
