Az „örök junior” búcsúja

A húszesztendős Péni István a hétvégi 50 méteres tűzfegyveres junior országos bajnokságon versenyzett utoljára utánpótláskorúként. S bár az eredményei alapján már rég a felnőttek méltó partnere, hivatalosan és végérvényesen csak most lép át közéjük. Ennek kapcsán kérdeztük további terveiről, a korán jött sikereiről, és a támogatásról amelyet szintén „lövész” családjától nap mint nap megkap. Péni István a céltudatos, a munkában kérlelhetetlen, a folyamatos fejlődésben hívő sportoló klasszikus példája.

Gy. Szabó CsillaHa létezik a csodagyerek fogalma a magyar sportlövészetben, akkor az mindenképpen Péni Istvánra illik. Az idén még csak húsz esztendős fiatalember évek óta az utánpótlásunk legeredményesebb versenyzője, miközben a felnőttek között is jobbnál jobb eredményeket ér el. Nyert ifjúsági olimpiát, ötszörös junior Európa-bajnok, s az idei junior-vébén csapatban világcsúccsal lett aranyérmes, Pekler Zalán és Vas Péter társaságában. És akkor a felnőtt eredményeiről még nem is beszéltünk. Az életében a hétvégén lezárult egy fontos fejezet. Pénteken és szombaton utoljára állt lőállásba utánpótlásversenyen az 50 méteres puskás országos bajnokságon. − Különleges érzelmekkel készült erre az utolsó viadalra? – kérdeztük az UTE versenyzőjét a szombati döntőt követően.

− Nem mondom, hogy előtte nem suhant át a fejemen, de amikor a verseny elkezdődik, akkor én már csak arra gondolok, semmi másra. De igaza van, különleges volt ez a hétvége, egy korszak valóban lezárult az életemben. Nagyon fiatalon jöttek a sikerek, tizenhárom évesen már felnőttversenyen voltam dobogós, egy évvel később felnőtt Világ Kupán indultam. Emlékszem, mindig kérdezgették, meddig leszek még junior s akkor azt kellett válaszolnom, hogy de hát én még serdülő vagyok. Éveken át én voltam a fiatal, kicsit úgy éreztem magam, mint az „örök fiatal”. Junior volt a becenevem is. Normális, hogy egyszer ennek is vége lett. − Nem bánja? − Igazából nem. Sőt. Azt hiszem, mostantól jobban fogok tudni koncentrálni a felnőttversenyeimre. Tavaly például, amikor a riói olimpiára készültünk, a többiek már rápihentek, amikor nekem még korosztályos Európa-bajnokságon kellett indulnom. Ebből a szempontból talán könnyebb lesz. Nekem fontos, hogy tudatosan összpontosíthassak a viadal előtt, mert mindig nyerni szeretnék. − Maximalista? − Azt hiszem, igen. De nekem ez a normális. Édesanyám, édesapám sportlövő volt, s nem is akármilyen. Tőlük tanultam ezt a felfogást. Bár azt mondják, leginkább a nagypapámra hasonlítok, ő volt ilyen céltudatos, és nem mellesleg puskás ember volt, mint az ő apja, az én dédnagyapám. − Maga is elismerte, hogy nagyon korán jöttek a sikerek. Nem zavarták meg? − Szerintem nem. Mindig is próbáltam normálisan, a maga helyén kezelni őket, aztán az évekkel természetessé váltak, így megtanultam együtt élni velük. Keményen megdolgoztam értük, így én inkább a befektetett munkát látom bennük. Nincs túl sok fölösleges szabadidőm, a gimnáziumi barátkozásokból kissé ki is maradtam, de az én szenvedélyem a lövészet, így nem szoktam emiatt bánkódni. − Mit tart szépnek a sportágában? − Amikor tökéletes technikával, hiba nélkül végigcsinálok egy lövést, és a lövedék a cél közepébe fúródik. A telitalálat érzése valóban különleges. Igen, azt hiszem, ez a jó a lövészetben. Meg minden más is. A szüleim miatt a lőtéren nőttem fel. Amikor kicsi voltam, inkább végigvártam apukám hosszú edzését, csakhogy a végén én is lőhessek. Meglehet, velem született ez a szerelem.

− A szülei nem szólnak bele a versenyzésbe? − Csak annyira, amennyire normális. Természetes, hogy érdekel a véleményük, s az is, hogy sok mindenben másképp gondolkodom. Szerencsére, nem akartak edzeni, ezért már a kezdetek kezdetén választottak nekem edzőt, Kissné Oroszi Editet, akiben feltétel nélkül megbíztak. Ezzel bizonyára sok konfliktushelyzetet elkerültünk. A háttért azonban mindig is ők jelentették, tudják, mit csinálok, miért és hogyan. Nagyon sokat segítenek. − Most, hogy végérvényesen átlép a felnőttek közé, melyek az új céljai? −Újak nincsenek. A célom az, ami mindig, egyre jobbnak és jobbnak lenni. Építem a jövőmet, ha éppen nem versenyzek, akkor edzek vagy tanulok. A konkrét tervek versenyekhez köthetőek, egy hónap múlva Indiába utazom a felnőtt Világ Kupa-döntőre, ahol a sorozat legjobb nyolc versenyzője, valamint az olimpiai bajnok és a tavalyi győztes lép lőállásba. Nagy verseny lesz, nagyon várom már. De a jövő évi felnőttvébét is, amelyet a mi sportágunkban csak négyévente rendeznek. − Mint ötkarikás játékokat. A riói szereplése is tiszteletre méltó volt. − Én voltam a legfiatalabb, aki maga szerezte meg az indulás jogát, egy nálam fiatalabb fiú volt csak, de őt indították. Igen, a tíz méteres légpuskás számban tizenharmadik, az ötven méteres háromszor negyvenes összetett versenyszámban pedig a 12. lettem. Utóbbiban 1172 kört lőttem, amennyit egyetlen magyar sem lőtt még előttem olimpián. Akkor már nem sajnáltam, hogy négy évvel korábban, tizenöt évesen éppen lemaradtam a londoni játékokról. Nem szeretek egy lenni a sok közül, ott pedig még az lettem volna, igazi esélyek nélkül. A riói debütálásom így volt tökéletes. − Mit gondol, miben kell fejlődnie, hogy ilyen jelentős viadalokon ne csak helytálljon, de ahogy szeretné: győzzön is? −Természetesen mindenben. Mindig van min javítani, olyan nincs, hogy már mindent tudok. A térdelő testhelyzetben kivitelezett lövéseken például még sokat kell finomítanom. Egyébként is nagyon sok tapasztalatra van még szükségem ahhoz, hogy valóban olyan versenyző lehessek, mint amilyen lenni szeretnék. További korosztályos hírek SPORTLÖVÉSZETBEN a sportági aloldalunkon.