Péni István alighanem egy térdsérülésnek köszönheti sportlövő karrierjét. Persze egyébként sem lehetett volna sokáig távol tartani a pályától, hiszen szülei is lövészek voltak. Négy éve, hogy először fegyvert ragadott, azóta felfelé ível pályafutása: sajátjánál két korosztállyal feljebb indul, előfordult, hogy a világbajnok Sidi Pétert is megszorongatta, aktuális célja pedig a februári légfegyveres Európa-bajnokság. Ezúttal ifjabb Péni István édesanyjával, Lencz Erikával, egykori pontlövővel beszélgettünk, aki maga is szakszemmel tekint „Isti” sikereire.
Krecsik Adrienn– Fia, 14 éves serdülőként a jelenlegi junior mezőny kiemelkedő lövőinek egyike. Nagyon hamar eljutott erre a szintre. Minek köszönhetően?
– Isti nagyon elszánt, s ha valami érdekli, iszonyú energiát fordít rá. Nincs ez másként a sportlövészettel sem. Borzasztóan kitartó, egészen biztos, hogy nem átlagos gyerek. Nagyon komolyan veszi a sportot és valószínűleg ennek tudható be, hogy idáig jutott. Minden nap edz, mindent a sportnak és a tanulásnak rendel alá, mert tudja, hogy mindkettő nagyon fontos.
– Tehát az iskolapadban is jól teljesít?
– Igen, nagyon jól tanul. Az általánost a városligeti angol-magyar kéttannyelvű iskolában végezte, nyelvvizsgát is szerzett. Most a Városmajori Gimnáziumba jár, amely igen erős, ennek ellenére szépen megállja a helyét: négyes, ötös jegyeket hoz haza.
– Származik előnye vagy hátránya abból, hogy nem az ő korosztályában indul a versenyeken?
– Hátránya semmiképpen nem. Kell a kihívás, és ha sikere van, az csak előre viszi. Kifejezetten versenyorientált gyerek. Kiskorában is mindent versenynek fogott fel. A legapróbb feladatot is. Általános iskola első osztályban az volt a jutalom a diákoknak, hogy ha a piros pontokból eleget gyűjtöttek össze, bekerült a nevük egy aranykönyvbe. Ekkor elhatározta, hogy ő lesz az első, aki beírja magát a könyvbe. Már ekkor iszonyú munkát fektetett abba, hogy ez megvalósuljon, és el is érte! Amikor ez megvolt, azt találta ki, hogy ő lesz az első, akinek a neve kétszer kerül bele. És ez azóta így van, bármiről is legyen szó.
– Azt mondhatjuk, Pisti örökölte a sportágat. Édesapja Európa-bajnok futócéllövő, ön pedig pontlövő volt. Ám nem minden szülő szeretné, ha gyermeke a nyomdokaiba lépne.
– Mi alapvetően örültünk neki, mert számtalan pozitív oldala van a lövészetnek. Elsősorban önfegyelemre nevel és javítja a koncentrációt. Mi is a lőtéren nőttünk fel, a barátaink is onnan valók, s mindegyiken azt látom, hogy a sport csak előnyére vált a jellemének. Az élethez és a munkához való hozzáállásban egyaránt. Emiatt sose mondtuk volna neki azt, hogy ne legyen sportlövő. Sőt, minden gyereknek meg kellene ismerkednie ezzel a sportággal. Ami miatt azt gondoltuk, hogy nem biztos, hogy a lövészettel kellene foglakoznia, az a mai élsport, a létesítmények, illetve magának a lövészetnek az itthoni helyzete.
– A fia személyiségét, jellemét mennyiben változtatták meg a sportlövő erények?
– Nagyon kitűnik… Az általános iskolai tanáraival beszélgettünk is erről. Akkoriban nem csak ő, hanem egy akkori osztálytársa is elkezdett sportlövészettel foglalkozni. S őket látva a tanárok azt mondták, hogy ha tudták volna, hogy ez a sportág így hat a gyerekekre, felírták volna receptre. Akik komolyan sportolnak, muszáj beosztaniuk az idejüket. Pisti is pontosan tudja, hogy mennyi ideje van egyes feladatokra. És ez az iskolában is megmutatkozik: sokkal jobban oda tud figyelni, fontos neki az, hogy még órán rögzüljön a tananyag, mert tudja, hogy kevesebb ideje van megtanulni iskolán kívül. Az édesapja és én is űztük ezt a sportot, és ő is mindig ezt szerette volna csinálni, csak még kicsi volt hozzá. Próbáltuk más sportok felé terelni, sokáig focizott, de egyszer csak jött egy térdsérülés, ami miatt három hónapra abba kellett hagynia a játékot. Ez alatt az idő alatt kért meg bennünket, hogy vigyük le a lőtérre, hogy kipróbálhassa. Azóta rajong a fegyverért és a lövészetért, szereti a társait, az edzőket, a tréningek és az edzések jó hangulatban telnek.
– Sűrű lehet egy napja. Mivel tölti a szabadidejét?
– Valóban zsúfoltak a mindennapjai, de még soha nem panaszkodott. Az iskolában mindig együtt van azokkal, akikkel együtt szeretne lenni, a lőtéren is megtalálja azt a közeget, amelyben jól érzi magát, úgy gondolom, semmiben nem szenved hiányt. Keddtől péntekig edz, szombaton és vasárnap pedig versenyekre jár. Ezen kívül úszni is elmegy egy héten kétszer az Akarat nevű gyógyúszó-egyesületbe. Ez fontos kiegészítő sport, a gerince miatt is szüksége van rá. A maradék szabadidejében szeret zenét hallgatni, kirándulni, síelni, snowboardozni, biciklizni. Ő is ugyanúgy megnézi a Facebook-oldalát, mint a többi gyerek, de nem ül annyit a számítógép előtt.
– Hogyan látja a fia jövőjét?
– Ha megkapja a kellő támogatást, bármit elérhet. Biztos vagyok benne, hogy ameddig tudja, csinálja. Támogatjuk és támogatókat is próbálunk neki szerezni, de mégis a tanulás a legfontosabb feladat. Reméljük, hogy minél messzebbre jut a sportban. Az edzője szerint megvan hozzá minden adottsága, hogy az olimpiára is kijusson, persze kérdés, hogy melyikre. Ha ilyen kitartóan dolgozik, biztos, hogy meghozza majd a gyümölcsét. Minden azon múlik, hogy milyen módja lesz a gyakorlásra, fejlődésre. Mivel ez nem az a klasszikus profi sport, mint a tenisz vagy a golf, nem ebből fog megélni. Ezt nem kell megbeszélni vele, ő is tudja.
– A 2011-es légfegyveres Európa-bajnokságon együtt szerepelt édesapjával. Hogyan élte meg a család a versenyt?
–Soha nem gondoltam volna, hogy ez be fog következni. Kifejezni sem tudjuk mennyire jó érzés volt. Megmondom őszintén, nagy büszkeség volt ez nekem és a férjemet is nagyon meghatotta, sőt még neki adott egy plusz lökést, nagyon komolyan készült a viadalra. Még a verseny alatt küldtek Olaszországból olyan MMS-t, amelyen együtt pózolnak válogatott melegítőben. Nagyon sokat ér, a közös fényképet most is magamnál hordom.
