A hazai rendezésű U19-es fiú kézilabda-világbajnokságon szereplő magyar válogatott egyik legjobbja Faluvégi Rudolf. Portréinterjú a csapatkapitánnyal. K. D.− Hány évesen ismerkedtél meg a sportággal?
− Tíz évesen, 2004-ben. Úgy kerültünk közel egymáshoz, hogy abbahagytam a karatét, mert elköltöztünk. Azért kezdtem el kézizni, mert a környéken nem volt más. Az elején az egész csak játék volt, látogattuk az edzéseket, jól éreztük magunkat, nem volt benne görcs, elvárások, amelyek a szint emelkedésével megjöttek. Élveztük, amit csináltunk, komolyan vettük az edzéseket, és talán ennek köszönhető az, hogy később kisült valami a dologból. Az elején egyáltalán nem álmodtunk nagyot. Még 14 éves koromban is, mielőtt eligazoltam volna Pilisvörösvárról, az NB II-s felnőtt csapatban akartam játszani, azt tartottam nagy dolognak. Aztán hirtelen elkerültem egy NB I-es klubhoz, és hirtelen felborult a mérce. Az már jelentett valamit, és akkor én is elgondolkodtam azon, hogy talán van keresnivalóm komolyabban is.
− Amikor a PLER-től Füredre igazoltál, mi volt a leginkább csábító?
− A szakmai fejlődést tartottam a legfontosabbnak. Aki megelégszik azzal, hogy kicsit jobban megy neki, mint a korosztályában az átlagnak, és megragad azon a szinten, az a legnagyobb hibát követi el. Nagyon könnyű leragadni ott, ha az embernek már megvannak a minimális sikerei, kap egy kis pénzt a klubjában, még esetleg körbe is rajongják a környezetében. Nekem rémálom volt, ha belegondoltam, hogy 19 éves korom után már se előre, se hátra. Ezért váltani akartam. Olyan lehetőséget kerestem, ahol dolgozhatok, ahol megkapom a lehetőséget és csak rajtam múlik, hogy mit hozok ki belőle. Mindezzel együtt nehéz volt a váltás: otthagyni az otthonomat, a városomat, a barátaimat... De az év végére már a játék is úgy ment, ahogy szerettem volna. Megérte a váltás.
− Mi lehet a következő ugrás?
− Erről a szintről az tud továbblépni, aki az NB I-ben letett valami komolyat az asztalra, ez pedig idő kérdése. Attól is függ, hogyan tudunk teljesíteni, sikerül-e kikapcsolni a bennünk lévő lámpalázat. Fiatalok vagyunk még, hullámzóan játszunk, sokszor fantasztikus dolgokra vagyunk képesek, de az NB I-es játékosok a rutinjukkal simán megtörnek minket. Ezt ki kell tanulni, meg kell szokni. Sokakat a profi légkör felkészületlenül ér, a játék már nem feltétlenül csak játék, sok pénzről szól, az eredményről, a szponzorokról... A nyomás is elég nagy. Azok, akik a legtöbb lehetőséget kapják arra, hogy kibontakozzanak a pályán, azok juthatnak ki fiatal korukban külföldre. Én is így szeretnék, remélem, összejön. Németország az ideálom, szeretem az ottani kézilabdát, szeretem a környezetet, és a bajnokság, ami ott zajlik, fellegvára a kézilabdának, más szint. Oda szeretnék eljutni, még fiatalon, ezért dolgozom. De még nagyon sokat kell melóznom érte.
− Hogyan jellemeznéd a játékodat?
− Sokat futok, szeretem a dinamikus cselezéseket. Sokat lövök, a váratlan talajról lövés a kedvencem, de az előkészítést is élvezem, és szívesen “veretem” magam a többiekért.
− Miben kell még javulni?
− Sokszor vagyok túlmotivált, és rosszul jövök ki bizonyos helyzetekből amiatt, mert nem tudok tiszta fejjel gondolkodni. Azok a legeredményesebbek, akik a győzelemhez vezető teljesítményt lazán és élvezettel tudják kihozni magukból. Talán ez az igazán profi sportoló jellemzője.
− Mire lehet képes a válogatott a vb-n?
− Nagyon lelkes társaságról van szó, amely mindig híres volt arról, hogy nagyon szerettük egymást, barátok alkották a csapatok. Volt pár feketebárány, de az idő során lemorzsolódtak. Nehéz a vb-n jól szerepelni, mert hosszú sorozatterhelésről van szó és sok a jó ellenfél. Az lehet az erősségünk, hogy szívből játszunk, a nézők támogatása is repíthet minket előre.
Kérdezz-felelek– Ki a példaképed?– Nikola Karabatic.
– Mit vársz magadtól, hol tartasz majd öt év múlva?– Felnőttválogatottság, német bajnokságban kiemelkedő csapatban, BL-ben, és élvezni a játékot.
– Mivel kapcsolódsz ki, mi a hobbid?– Szeretem a zenét, dobolok és gitározom. Emellett verseket és novellákat szoktam írni.
– Van valami kabalád, vagy amolyan „szertartás”, amit minden mérkőzés előtt végrehajtasz?–Nem vagyok babonás, de meccsek előtt nem szoktam beszélgetni, így kapcsolom ki magam.
– Lottóötös vagy vb-arany?– Nehéz kérdés, de a lottónyereményt választanám.
