Puskás-iskola, Bozsik-program

Mai vendégünk Török Péter labdarúgóedző, sportvezető. A beszélgetésünkben a hajdani, legendás magyar aranycsapatot is emlegeti, de nem nosztalgiázva, sóhajtozva, hanem a mának is szóló edzéselméleti alapjait és módszertanát idézi fel. A játékközpontú felkészítés híve, különösen az utánpótlás-nevelésben.

Szekeres István A szombathelyi születésű, máig ott élő Török Péter labdarúgóedzőként és sportvezetőként is jelentős pályát futott be. A Haladás egykori játékosa a szombathelyi ifjúsági csapat edzőjeként kezdte, később az NB I-es csapat szakmai munkáját vezette. Volt pályaedző – Komora Imre mellett – a nagyválogatottban, a Bp. Honvédban, az Olympiakosz Pireuszban. NB I-es csapatot irányított Dunaújvárosban, dolgozott Ausztriában és Norvégiában. Sportvezetőként két időszakban is betöltötte a Haladás VSE ügyvezető elnöki posztját, és volt az MLSZ főtitkára (1987-89). Egy évtizeden át állt Vas megyében a Bozsik-program élén. – A magyar labdarúgás közbeszédében örökös központi téma az utánpótlás. De ha ennyire fontos, akkor a gyakorlatban miért nincs jelentős elmozdulás? – Komplett választ természetesen nem tudok adni, mert szerteágazó és nagyon mély gyökerei vannak. Külön kutatást igényelnének. – Kutatott itt már mindenki… – De attól tartok, hogy elméletek mentén, és nem játékközpontúan, nem stabil vezérelvet követve, amely alapvetően meghatározza a fiatalok felkészítését. – Ön ismer biztos vezérelvet? – Igen. Nem az én találmányom, én is úgy kaptam.

– Kitől? – Puskás Ferenctől. Ne ijedjen meg, nem az aranycsapat legendáját akarom tovább fényezni, nem állok elő újabb, nagy történetekkel. Az a korszak, a futballnak az a szellemisége mindörökre eltűnt, és nem másolható. – És mégis: Puskás?... – Voltam olyan szerencsés, hogy amikor Komora Imre segítőjeként a Honvéd edzője dolgoztam, Öcsi „bácsi” gyakran volt köztünk, nagyon sok edzést végignézett, az öltözőbe is bejárt, beszélgetett a játékosokkal. Engem valamiért kedvelt, többször ült velem félre, diskurálni. Aközben nagyon pontosan meghatározta a hajdani kispesti sikercsapat működésének az edzéselméleti alapjait. Egyszerű szavakkal, tudományos igény nélkül. – Mi volt a lényege? – Nyaranta az is mindennapos volt, hogy reggel nyolckor már a pályán voltak, és rövid ebédszünettel este kilencig futballoztak. De máskor is focival töltötték minden szabadidejüket. Azt kérdezte, meg tudom-e saccolni, hogy az ilyen napokon hányszor értek labdához, hány csellel próbálkoztak, hány játékhelyzetet kellett megoldaniuk? Ő azt mondta, valószínűleg több ezer pillanatnyi tapasztalat épült be az idegpályákba, és állt össze az évek során megalapozott tudássá. – Hát, igen, azt a kor megengedte. De a mai fiatal játékosnak sok más napi feladata is van, hogy csak a tanulást vagy a közlekedéssel eltöltött időt említsem. – Ha ma reggeltől estig nem is focizhatnak a srácok, azért az akadémiai rendszer, és különösen a bennlakásos forma módot adna a sokkalta több játékra. És talán váltani is kéne. Én magam is úgy vezettem edzéseket a különböző korosztályokban, hogy nagy terhelésű edzések végén, feloldásként következett húsz perc játék. De a tapasztalat rávezetett arra, és például Norvégiában a klub meg is kívánta, hogy az edzések játékkal kezdődjenek. Akkor még friss a test és a fej, s akkor megfelelő intenzitású mozgásban, sokkal hatékonyabban épülnek be a játék mini tapasztalásai. Puskás Ferenctől ráadásul edzésmódszertani ismeretekre is szert tettem. – Olyasmit, hogy sörös üveget tettek a kapufa tetejére, és azt kellett lerúgni onnan a tizenhatosról? Állítólag ő maga tízből tízszer talált. – De ha éppen nem volt kéznél palack, akkor gyufásdobozzal is megcsinálták. Az az ő életükben is csak afféle ráadás, az extra volt. Hanem az, hogy milyen változatos formákban játszottak, ma is használható. Kispályákon folytak a csaták, sok elfért egymás mellett. Játszottak kettő a kettő, három a három ellen, az öt-öt volt a maximum. A kis terület és a kis létszám biztosította azt, hogy mindenki folyamatosan játékban, mozgásban legyen, sokszor érjen labdához, sokat ütközzön, sokféle szituációt oldjon meg. Külön érdekes volt az a forma, amelyben a csoport legjobb játékosa a dzsóker szerepét kapta. Mindig abban a csapatban volt, amelyik hátrányba került, ha pedig emezek átvették a vezetést, ő átállt a másikba. Vagy három a három elleni formában beállt az egyik társaságba negyediknek, és ha vezettek, máris a hátrányba kerültek között folytatta. Így lehetett egy meccsen belül emberelőnyös és -hátrányos szituációkat, támadást és védekezést egyaránt gyakorolni. – Azért általános fizikai képzésre is van szükség, nem? – Persze, de azt is szükséges teljesen magára a játékra építeni. Volt időszak a magyar labdarúgásban, amelyben követelményrendszernek kellett megfelelni, például mindennapi kemény, hosszú távú futást rendezni. Az kétségkívül jó hatással van az állóképességre, a keringési rendszerre, de magában a játékban nem fordul elő. Akkor Sárosi László volt a Haladás vezetőedzője (néhány hete hunyt el, isten nyugosztalja!), én pedig a segítője. Azt találtuk ki, hogy a kőszegi tornapályán, változatos terepen tartjuk a futásokat. A játékosok lelkére kötöttük, hogy az emelkedőkön csoszogjanak fel valahogy, ne erőlködjenek, a lejtőkön pedig mindent bele, hadd pörögjön a láb! Éljék át a gyorsaságot, a lendületet az izmaikban. – Mekkora a mai fiatal játékosok lemaradása gyorsaság dolgában? – Szerintem nem vészes. Alapjában véve a gondolkodás gyorsaságán kell javítani. Abban pedig a Puskás-féle kispályázásnak, továbbá az edző mentális hatásának, a motivációnak van nagy szerepe. – Abban jobbak a külföldi edzők? – Általánosítani nem lehet. Maradjunk annyiban, hogy többségükben jó szakemberek a nálunk dolgozó külföldiek. Bernd Storck remek taktikai felkészítéssel vitte el a válogatottat az Eb-re. Az viszont nem szerencsés, hogy az utánpótláskeretekkel német edzők dolgoznak. A fiatalok sok egyéni foglalkozást igényelnek: magyarázatot, lelkesítést, egyes játékelemek finomhangolását. Az pedig nem megy tolmáccsal, még a legjobbal sem, mert a közvetlen személyes hatásnak külön értéke, varázsa van. – Mifelénk azt tartják tehetséges gyereknek, aki jól cselez. A technikailag kiemelkedő sportolókról viszont az az általános tapasztalat több sportágban is, hogy nem szeret keményen edzeni. – Biztosan előfordul ilyen is… Mint ahogy az ellenkezője. Komora Imre oldalán, az Olympiakosz edzőjeként Détári Lajos mentalitását tapasztalhattam meg közelről. Döme, aki pedig igazán technikás, pengés és intelligens futballista volt, példamutató profizmussal végezte a fizikai felkészülést is, minden edzésen száztíz százalékot nyújtott. Amúgy az átlagos görög futballista nagyon hasonlít az átlagos magyarra, nem rajong az edzésért. Viszont ha labdát lát, mintha kicserélték volna, de nemcsak fociban. Rendszeresen kosaraztak, remekül játszottak, és teljes erőbedobással, élmény volt látni őket. Mi több, még vízilabdában is, mert kipróbáltuk. – Egy évtizeden át volt a Bozsik-program Vas megyei vezetője. Bevált az a program? – Nagyon jó, okos elgondolásra épült. Pénzt juttatott a zöldfülű diákfocisták világába, lehetett felszerelést venni, pályát bérelni, tornákat rendezni, odautaztani a gyerekeket. Mi Vasban speciális gondokkal néztünk szembe, mert aprófalvas megye. Elmentünk mondjuk hétéveseket gyűjteni, de akadt falu, amelyikben összesen egy hétéves fiú lakott. Több faluból hoztunk össze egy „válogatottat”, a tornákon kiváló szakemberek és futballisták látták őket, a legügyesebbeket tovább vittük, „kiválogató táborokba”, majd a legjobbaknak központi edzőtábort rendeztünk Zánkán. Beszélgetek az utódokkal, és úgy tapasztalom, hogy a program ma is működik. – Hova lesznek a felfedezettek? – Gondolom, a klubok lecsapnak rájuk. Van tehát „nyersanyag”, de bekerül abba a közegbe, ahol nem biztos, hogy a legjobban mennek a dolgok. Nemrég beszéltem a sárvári edző kollégával. Tudnivaló, hogy onnan jött Illés Béla, aki ma már ugye a szombathelyi akadémia névadója is. Kérdeztem, hány edzésük van egy héten. Vagy kettő, vagy három, attól függ… Most már csak megjegyzem: Puskásék olykor reggeltől este kilencig fociztak.