Amerikai profizmussal

Tizenhat, Amerikában töltött év után újra Európában neveli a jövő bajnokait Molnár Andrea. Az egykori Világ Kupa-győztes tornász a profizmust az újvilágban tanulta, de a gyermekszeretetét Magyarországról hozta. Norvég tanítványaival szinte a nulláról indul, de szeretne mielőbb a nemzetközi porondokra kilépni velük.

Gy. Szabó CsillaNorvégia egyik legnagyobb tornászklubjába, az Oslo Turnforneningbe tavaly amerikai edző érkezett. Az oslói egyesületbe profizmust és magas színvonalú munkát hozó szakember ennyi idő alatt is váratlan eredményeket ért el a legkisebbekkel,  a legjobbak közé hozta fel őket a korosztályos versenyeken. A klubvezetés a napokban gyorsan szerződést hosszabbított vele, és már biztos, hogy 2020-ig nem engedi sehová. Ez az amerikai edző valójában magyar. A barcelonai ötkarikás játékokon 6. helyen végzett női csapat tagja, a talajon Európa Kupa-győztes, világbajnokságon pedig egyéni összetettben 11. helyezett tornásznő, Molnár Andrea. Hogyan lett a Postás válogatott versenyzőjéből amerikai edző Oslóban? Ezt is kérdeztük az itthon kicsit elfeledett Molnár Andreától, aki karrierje során két olimpián, Barcelonában és Atlantában képviselte a magyar színeket. − A TF elvégzése után két évig maradtam a Postásnál, s ahogy egykoron tornászként, edzőként is ott tettem meg az első lépéseimet − mesélt nem kis nosztalgiával az anyaegyesületében, a Róna utcában töltött éveiről. – Aztán fogtam magam, és elmentem Kaliforniába. Ismerősökhöz utaztam, csak körül akartam nézni. Huszonöt éves voltam, tele kalandvággyal és érdeklődéssel. De ahogy korábban tornászként, ekkor már edzőként is a legjobb akartam lenni. A mi sportágunkban pedig Amerika tényleg csúcs! Amint ajánlatot kaptam, azonnal elfogadtam.

− Ennyire más az a világ? − Európából nézve el sem lehet képzelni, mennyire. Utolérhetetlen a profizmusuk. Ma már persze könnyű nekik, hiszen sok jó edzőjük van, akik egymást is húzzák egyre feljebb és feljebb. A legfontosabb azonban a képzés. Ahogy el kezdtem dolgozni egy klubban, attól a perctől kezdve az én szakmai fejlődésem is kulcskérdés lett. Folyamatosan edzőtáborokba küldtek, ahol azon túl, hogy a gyerekekkel foglalkoztam, engem is bombáztak az új információkkal, technikákkal. Ez intenzív, folyamatos tanulási szakasz volt az életemben, de ennek köszönhetem a mai tudásomat. − Ezek szerint közelről ismerkedhetett az „amerikai álommal”. − Persze, de az részben álom csupán. Annyiban tényleg az, hogy kemény munkával, az élethosszig tartó tanulás elvét követve nagyon messze el lehet jutni. Ám ez a világ hihetetlenül kemény is. Ha a szülőknek nincs pénzük, és nem fizetnek hatalmas összegeket, akkor nincs semmi. Hatalmas a nyomás, mindenki egyre jobb és jobb akar lenni, óriási a verseny. Ha valaki olimpiai bajnok akar lenni, Amerikában reális lehetősége van rá, de ismerni kell az utakat és vagyonos szülőkre van szüksége. A legjobb klubokba, a legjobb edzőkhöz kell menni, ami költséges. Hét évig éltem Kaliforniában, kilencet New Yorkban, utóbbi helyen iszonyatos volt a pörgés. Olyannyira, hogy még szabadságot kivenni is féltünk, nehogy lemaradjunk bármiről is. − Úgy látom, szereti a nagy váltásokat, hiszen Norvégia ehhez képest maga lehet a nyugalom szigete. − Ez így van. A férjem amerikai, de hozzám hasonlóan rajong a természetért, amiben itt bőven van részünk. Össze sem lehet hasonlítani Manhattan-nel. Itt az ember a legfontosabb, mindenki figyel ránk és arra, mit szeretnénk. Elsőre távolságtartóak ugyan a norvégok, de ha befogadnak, akkor nagyon közel engednek magukhoz. A tornaterem felszereltsége pedig tökéletes. De nem csak ezért váltottunk. A szüleim Magyarországon élnek, és nagyon hiányoztak. Innen sokkal könnyebben hazaugrom hozzájuk, és ők is gyakrabban meglátogathatnak. − Norvégia nem a tornasportjáról híres. Nem szakmai visszalépés ez most?

− Szeretem a nagy kihívásokat, és nekem ez most az. A két ország két különböző világ. Ott már a legkisebbekkel is napi kétszer foglalkoztunk összesen legalább hat órában, itt a legjobbakkal tudok három és fél órát edzeni. Most jöttünk haza barcelonai edzőtáborból, ahol végre napi hat órában gyakorolhattunk. Tudomásul kell venni, ebben a sportágban ez a minimum óraszám a komoly munkához. Norvégiában például törvény rendelkezik arról, hogy tíz éves kor alatt nem lehet versenyezni. Amerikában ebben a korban már viadalról viadalra járnak a gyerekek, hiszen hatéves korukban kezdik a szigorú edzéseket. − Ha ilyen messze vannak a profi szemlélettől, hogyan bízhat az eredményekben? − Azért nem csak az edzésszám számít. Én még Magyarországon tanultam az alapokat, koreográfiában pedig Amerikában sokszor jobb voltam a helyieknél. Nálunk alap volt a balettképzés, amely ott gyakran hiányzik. Olyan talajgyakorlatokat állítok össze, amelyekben nem csak a kemény fizikum számít. Egyébként is kinek mi az eredmény? Egy év alatt felhoztam a korosztályos csapatomat a táblázat élére, a tanítványaim serdülőválogatottak. Az a célom, hogy nemzetközi szinten elérjünk velük valami látványosat. Bevallom, pillanatnyilag nincs könnyű dolgunk, mert a norvég szövetség rosszul működik, sok változásra lenne szükség, de nem vagyok egyedül. Sok jó edző érkezett velem egyidőben külföldről, ha nagyon akarjuk, sikerülni fog. Európában számtalan példa van erre, nézzük csak meg Svájcot vagy Hollandiát, hová jutottak néhány év komoly munkával. Amerikában megtanultam, mi a profizmus, de megmaradtam annak, aki mindig voltam. Szeretem a gyerekeket, akikkel foglalkozom. Ez pedig legalább annyira fontos, mint az, hogy hogyan tanítom meg nekik a legnehezebb elemeket. További korosztályos hírek TORNÁBAN a sportági aloldalunkon.