Nagy Sándor, a hódító

Nagy területeket nem, a kisebb lőtereket viszont annál inkább szándékában áll meghódítani. Diákolimpiai, országos serdülő és ifjúsági bajnok, a legutóbbi nemzetközi junior verseny légpuskás győztese. E rébusz helyes megfejtése az ácsi illetőségű Nagy Sándor, aki néhány év leforgása alatt az utánpótlás korosztály élmezőnyéig lőtte magát.

K. Cs – Tizenöt éves vagy, mégsem nevezhetünk már „pályakezdőnek”. Minek köszönhető a sportágválasztásod? – Mivel édesapám rendszeresen vadászik, már nagyon fiatalon megismerkedtem a fegyverekkel. Amikor például vadászni indult, én mellette álltam, és figyeltem, ahogyan a puskáját tisztogatja. Később Igaly Diánát látva határoztam el, hogy mindenáron sportlövő leszek. Ha emlékezetem nem csal, körülbelül tízévesen kezdtem el komolyabban foglalkozni a lövészettel, 2005-ben. – Hogyan sikerült az első „bevetés”? – Egyik délután édesapám közölte, hogy megtartja a korábban tett ígéretét, és levisz a lőtérre. Életemben nem izgultam még annyira, mint akkor. Szerencsére Kisvárdai István, a komáromi egyesület edzője nagyon kedves és segítőkész volt, előbb „feltérképezett” magának, majd hosszasan elmagyarázta, hogy mit kell majd csinálnom. Aztán eljött a várva-várt pillanat: végre kihozta a légpuskát, és lőhettem. Rendesen megleptem az ottaniakat, az edző végül oda is ment édesapámhoz, és azt mondta: „lát bennem valamit”, úgyhogy szeretné, ha csatlakoznék. Mindezt persze csak utólag mesélték el. – Mi volt első jelentős eredményed, amit mérföldkőnek neveznél? – Mondhatjuk úgy is: a 2007-es sarlóspusztai országos bajnokságon sikerült megmutatnom a sportág képviselőinek, hogy egyáltalán létezem. Serdülőként megnyertem a légpuskások korosztályos versenyszámát, valamint eggyel feljebb, az ifjúságiak között is aranyérmes lettem. Sokan csodálkoztak, hogy „milyen kicsi, mégis megverte az ifiket” – merthogy akkoriban éppen csak súroltam a 150 centimétert… – Nem csupán a magasságod miatt elkerülhetetlen az összehasonlítás ifjabb Péni Istvánnal: mindketten szemtelenül fiatalok és tehetségesek vagytok. Mekkora a rivalizálás? – Természetes, hogy mindketten jobbat akarunk lőni a másiknál, de ez nem jelenti azt, hogy csak mi ketten lennénk; mások is be szoktak szállni a harcba. Legtöbbször a higgadtság dönt, olykor pedig csak egy hajszál a különbség az első és a második helyezett között… – Miképpen a legutóbbi németországi junior versenyen is így alakult. Mindössze fél ponttal diadalmaskodtál, milyen érzés volt? – Nagyon jó! Egyrészt, mert a döntő megkezdésekor a német versenyző még előttem állt 595-ös eredménnyel, ám az egykörös hátrányomat előbb sikeresen ledolgoztam, majd átvettem a vezetést, amit a végéig sikerült is megtartanom. Másrészt nagyon örültem annak, hogy Isti szintén nagyszerűen lőtt, így ő is meg tudta előzni a hazai versenyzőt, és két magyar állhatott a dobogó két legfelső fokára. – Mit szólt ehhez a német versenyző? – Nagyon sportszerűen viselkedett, a döntőt követően az edzőjével együtt odajött gratulálni. „Szép munka volt, ez igen!” – mondták. Pedig látszott, hogy mennyire fontos számukra ez a verseny: nem túlzok, ha azt állítom, hogy pár napot követően kívülről fújtam a német himnuszt. – Mik a távlati céljaid a sportlövészettel? – Úgy gondolom, hogy az iskolai évek alatt kell nagyon jó eredményeket elérnem, megteremteni a lehetőséget magamnak, hogy később ne kelljen abbahagynom idő előtt ezt a sportágat a megélhetés miatt – ahogyan azt sokan tették. Továbbá olyan munkát szeretnék találni, amely „rugalmasabb”, hogy ez által edzeni is tudjak mellette. A hallottak alapján ez nem sok lövőnek sikerült eddig. – Te hogyan látod, milyen a sportág hazai megítélése egy átlagember szemszögéből? – Az biztos, hogy a hírekben szereplő „lövöldözések” – például a pécsi eset – nem tettek jót a sportágnak. Lehet, hogy most egy kicsit tartanak a lövészektől, pedig magamból kiindulva is elmondhatom, hogy nagyon higgadt sportolók vagyunk. Sok időbe telhet, amíg felkapott lesz itthon, de most lesznek olyan újítások, amelyek segíthetnek ezen, látványosabbá tehetik a sportágat. – Van példaképed? – Természetesen, ráadásul nem kell messzire menni, hiszen akad itthon egy kiváló lövész: Sidi Péter. Szeretnék egyszer eljutni oda, ahová neki sikerült. Ő is gratulált a legutóbbi suhli eredményemhez, de ez általánosságban is jellemző erre a kis magyar sportlövőcsaládra: mindig megbeszéljük a versenyeket, és örülünk egymás sikereinek. – Akkor a célkitűzéseidet illetően is magasra tehetted a lécet. – Természetesen minden sportoló a dobogón és annak tetején szeretne állni, ez alól én sem vagyok kivétel. Ami az olimpiai kvalifikációt illeti: a 2016-os olimpiára már szeretnék kijutni, habár tudom, kőkeményen kell dolgozni azért, hogy ez megvalósulhasson. Ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, amit Sidi Péter is említett egyszer: „ez nem a fiatalok sportja”…