Menekülés a győzelembe

A Boszniában világbajnoki címet szerző női válogatottban egyetlen tekéző képviselte az ifjúságot: a 20 éves Sajermann Nóra. Nem is akárhogyan, hiszen a horvátok ellen a csapat legjobbjának bizonyult, és összességében is tevékeny részese volt a régóta áhított siker kiharcolásának. Pedig a válogatott kis híján neki sem vágott a versenynek – többek közt erről is beszélgettünk a rákoshegyiek kiválóságával, többszörös országos bajnokával.

K.Cs – Hogyan ismerkedtél meg a sportággal? – Szüleim ’96-ban építettek a telkünkre egy tekepályát, én pedig négy évre rá, tíz évesen elkezdtem gurítani az ikertestvéremmel. Rákoskerti Tekézők Baráti Köre lett az egyesület neve, ami a mai napig is működik. Itt játszottam közel tíz évig, de sajnálatos módon a női csapat mostanra megszűnt. – Egy pillanat! Saját bejáratú pályád volt? – Mivel volt már ott egy vendéglátóipari egység is, a szüleim úgy gondolták, hogy ez a kettő jól működik majd egymás mellett. Ennek köszönhetően nekem is megadatott a lehetőség, különösebben nem is néztem más sport után. Persze voltak és vannak is „kiegészítőim”, úgymint az úszás, a futás, a tollaslabda, vagy a pingpong. – A kosárlabdán nem gondolkodtál? Még a felnőttek között is kimondottan magasnak számítasz. Előny vagy hátrány? – Talán a hosszabb kar miatt nagyobb lendületet lehet belevinni a gurításba, és ezzel talán külsőre is szebb lesz a játék. Ugyanakkor nagyobbat is kell hajolni a golyóletételnél. Az átlagos magasság ideálisabb. De megtapasztaltam, hogy túl fiatalon nem szabad elkezdeni; mivel féloldalas sport, így a gerincre is vigyázni kell. Körülbelül 12-13 éves kor már megfelelőnek számít, hiszen ekkora már szilárdabbak a csontok, kötöttebbek az izmok. – Hogy tudtál kitűnni az alacsonyabb osztályú rákoskerti egyesületből? – Az elmúlt évek nemzetközi versenyein elért eredményeim alapján, illetve túlzás nélkül az idei teljesítményemmel hívtam fel magamra a figyelmet. Két éve le is igazoltam a Rákoshegyi VSE-hez. – És bekerültél a női felnőtt válogatott keretébe, majd rögvest egy világbajnokságon bizonyíthattál. Előzetesen milyen helyezéssel lettél volna elégedett? – Ötödik-hatodik, de ez egy soktényezős egyenlet végeredménye. Elég kevés önbizalommal és bíztatással mentünk ki, sőt, kezdetben az a lehetőség is felvetődött, hogy nem is utazunk. A nevesebb játékosok közül többen - például családi okokra hivatkozva - visszamondták a vb-t, így nem sok esélyt fűztek a jó szereplésünkhöz. Aztán a szövetségi gyűlésen megszületett a döntés, hogy mégiscsak megadják nekünk a lehetőséget. – Ezt most nem mondod komolyan! Majdnem itthon maradtatok, majd egy papíron gyengébb kerettel mégis elindultatok, és világbajnokok lettetek... – Nem volt egyszerű, de ezek a körülmények legalább tehermentesítették a csapatot; elvárások nélkül játszhattunk. Végeredményben talán mondhatom, hogy nem hoztunk szégyent a nemzeti színekre. – Ahhoz képest, hogy az esélytelenek nyugalmával indultatok, az eredményeket nézve simán lesöpörtétek a mezőnyt. Győztetek például 7-1-re, 6-2-re, 8-0-ra, s a döntőt 7-1-re hoztátok... – Valóban sima találkozóknak tűnhetnek, persze nem mindegyik volt az. Az első három csoportmeccsen valóban nem volt nagy küzdelem, viszont a világbajnok szlovének elleni elődöntő az utolsó pillanatban dőlt el. A fináléban a románok ellen viszonylag nyugodtan játszhattunk, mert az első sor után már volt két csapatpontunk, és közel 50 fa előnyünk. A többieknek„csak” tartaniuk kellett ezt, nem volt akkora lelki teher rajtuk. – Mi következett a győzelem után? Ünneplés, gratulációk, értékelés? – A kapitány megköszönte mindenkinek a munkáját, és minden bizonnyal elégedett volt ... Nem az a típusú ember, aki teljes mértékben kimutatja az érzéseit. Érdekes egyébként, hogy a legboldogabbak a horvátok elleni mérkőzés után voltunk, amikor biztossá vált az érem. Úgy éreztük, hogy már nem jöttünk hiába, és talán ennél a pontnál hittük el, hogy lehet fényesebb az a bizonyos medál. – Az aranycsata már csak amolyan jutalomjáték volt? – Így igaz. De mindenki példaértékűen küzdött és ez a játékunkon is megmutatkozott. Azt hiszem, az eredményességünk titka a jó csapatszellemben keresendő, valóban egymásért játszottunk, ami az elmúlt éveket figyelembe véve nem mindig volt jellemző a női csapatnál. – Mi következik most? Mik a távolabbi terveid? – Még három évig szerepelek az ifik közt, ezalatt megpróbálok minél jobban játszani, mert felnőtt szinten már sokkal nehezebb lesz. Most egy ideig csak egyéniben gondolkodom, szeretnék 4-5 éven belül külföldön játszani és hivatásos sportoló lenni. Például Ausztriában, vagy Németországban. Közelebbi cél a jövő évi ifjúsági világbajnokságon egy jó szereplés, illetve az őszi bajnokságra szeretném megőrizni az eddigi formámat. Az idén már két nemzetközi versenyen is részt vehettem, illetve most először indulhattam a felnőttek országos bajnokságán is, szóval nincs okom panaszra: ez a legjobb szezonom eddig.