A kispadon innen és túl

Bencsics Márk, a Hurricanes irányítójaként 2011-ben az év legértékesebb és legjobb játékosa lett, két „elkapott” aranyának és eddigi legjobb formájának köszönhetően. A juniorcsapat az irányítása alatt, veretlenül nyerte meg a korosztályos bajnokságot. Mindezt szemtelenül fiatalon, huszonkét évesen érte el. A kérdés így valóban az, ki is ül a kispadon innen és túl?

Sajó Annamária

– Edzőnek, alapembernek, vagy a felnőtt mezőnyben akklimatizálódó ifjú titánnak tartod magad? – Évek óta versenyzem felnőtt szinten, így az ifjú titánt kizárhatjuk. A kettőség inkább az edzőség és a sportolói lét kapcsán van. A felnőtt csapatban alapembernek tartom magam, az edzőség viszont teljesen új irány számomra. – Amikor 21 évesen edző lettél, mi volt az első gondolatod? – Végiggondoltam, hogy olyan játékosokat kell edzenem, akik csak néhány évvel fiatalabbak nálam, némelyikükkel pedig együtt is játszottam, és felvetődött bennem, hogy hogyan is fogom kivívni a tiszteletüket. De kihívásnak tartottam. – A gyerekek sportolását nagyban motiválhatják a példaképek. Az eredményeid kapcsán te tökéletes idol lehetsz. Érzel ilyen a srácaid részéről? – Az, hogy régóta játszom, és sikereket értem el, megkönnyítette a közös munkát. A volt csapattársaim nagyon jól kezelték a dolgot. Amikor leültünk velük megbeszélni, hogy kitől mit várunk el, hallgattak rám, mert tiszteletben tartották a tapasztalataimat. Az új játékosok is hallottak már rólam. – Téged választottak az év játékosának, a szakportál szerint életed legjobb évadját zártad, a juniorcsapat pedig veretlenül nyerte a korosztályos bajnokságot. Melyik siker a legkedvesebb számodra? – Nagyon nehéz erre válaszolni, főleg ilyen fiatalon, amikor két szálon fut a pályafutásom. Másképpen kezelem a junior- és a felnőtt sikereket: sportolóként a csapat sikerének örülök, mert tevékeny részese vagyok. Míg ha a juniorokat nézem, akkor annak örülök, hogy sikerült átadnom valamit a fiataloknak. Ez pont olyan, mint a körforgalom: ugyanoda tartok, csak más irányból közelítem meg. – A trénerség nem megy ez a versenyző-edző kapcsolat rovásárára? Nem érzed néha azt: ne irányítsanak, hiszen magad is ezt teszed? – Nem. Hosszú ideje együtt dolgozom az edzőmmel, Kovács Zsolttal, így a nézeteink is egy irányba mentek. A sporttal kapcsolatban szinte eggyé váltunk, így egy percig nem érzem azt, hogy azért, mert fél hattól-hétig a juniorokat instruálom, a következő másfél órában velem ne tegyék. – A Hurricanes Junior veretlenül nyerte a korosztályos bajnokságot. Milyen taktikát dolgoztál ki ezért a menetelésért? – Inkább abban rejlett a kihívás, hogy a magyar mellett az osztrák bajnokságban is játszottunk, és külön kellett választanunk a kettőt. Azt már az elején tisztáztuk, hogy itthon nyerni kell. Hétről-hétre jobban is játszottunk, azonban azok a nüansznyi hibák, amelyek a magyar mezőnyben nem okoztak bajt, Ausztriában bosszulták meg magukat. – Edzőként, sportolóként teljes a rálátásod a sportágra. A gyerekek adottságait, motivációit és a felnőttek lehetőségeit nézve, milyen jövőt jósolsz az amerikai focinak? – Minden attól függ, hogy a felnőtt játékosok mennyit tesznek azért, hogy az utánpótlásnak jövője legyen. Ha nem foglalkoznak a fiatalokkal, és csak a saját karrierjüket építik, a saját szórakozásukra játszanak, akkor nem lesz kifutása az ifi korosztálynak. Éppen az a sportág aduja, hogy csapatsport, úgymond ötven ember közössége. Így, ha továbbfejlesztik a junior- és a serdülő-korosztályt, akkor jó irányba haladhat a jövőjük. Az biztos, hogy az amerikaifutballból nem fognak tudni megélni a gyerekek. Ez tőlünk nyugatabbra is csak kivételes esetekben lehetséges. De, ha néhány évet eltöltenek a sportágban, már sokat tanultak: közösségi viselkedést, küzdeni akarást, önbizalmat. – Éretten gondolkodsz, szabatosan fogalmazol: az amerikaifutballon kívül mivel foglalkozol? – Pár éve elkezdtem a sportmenedzser szakot, de másfél év után abbahagytam. Változik az ember, változnak a gondolatai. Ezután kért fel a Sport Tv, hogy legyek az amerikaifutball-bajnokság szakkommentátora, így elvégeztem egy kétéves sportkommunikációs iskolát. Ennek kapcsán jöttem rá, hogy érdekel a média, így most kommunikációs főiskolára járok. Ahhoz pedig, hogy a juniorokkal foglalkozhassam, el kellett végeznem edzőképzőt is. – Ez az út is körforgalom, vagy egy ponton kettéválik, és ipszilon lesz belőle? – Remélem, hogy körforgalom, hiszen a médiában is a sportnál szeretnék maradni. De egyelőre eldobok magamtól mindent, ami eltávolítana a sporttól.